Frissen vagy sehogy – Egy vacsora, ami mindent megváltoztatott

– Ez mi? – kérdezte József, miközben a tányérjára nézett, mintha valami bűnt követtem volna el. A hangja éles volt, szinte vágott. A konyhában álltam, kezemben a merőkanállal, és próbáltam nem remegni.

– Gulyásleves. Tegnap főztem, de ma is jó – válaszoltam halkan, remélve, hogy ezúttal nem lesz vita.

József felvonta a szemöldökét. – Tegnap? Én mindig mondtam, hogy csak frissen főtt ételt szeretek. Nem hiszem el, hogy ezt nem lehet megérteni.

A szívem összeszorult. Már megint. Mindig ugyanaz. Minden nap próbáltam megfelelni neki: reggel friss rántotta, délben meleg ebéd, este valami különlegesség. De ma egyszerűen nem volt erőm újra főzni. Egész nap dolgoztam a könyvelőirodában, aztán a villamoson szorongtam hazafelé, és csak arra vágytam, hogy egy kicsit pihenhessek.

– József, kérlek… Fáradt vagyok. Ez a leves tényleg finom, és csak egy napos – próbáltam magyarázni.

Ő azonban már felállt az asztaltól. – Ha nem tudsz frisset főzni, inkább ne főzz semmit! – mondta, és becsapta maga mögött a konyhaajtót.

Ott maradtam egyedül a gőzölgő levessel és a csenddel. A kanalat letettem, és leültem az asztalhoz. A könnyeim lassan csorogtak végig az arcomon. Vajon tényleg ennyire rossz vagyok? Miért nem elég neki az, amit adok?

Az este csendben telt. József a nappaliban nézte a tévét, én pedig a hálószobában ültem, ölemben egy régi fényképalbummal. Lapozgattam a képeket: ott voltunk a Balatonnál, nevetve, egymásba kapaszkodva. Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

Másnap reggel sem szólt hozzám. Csak felvette az öltönyét, és elment dolgozni. A lakásban maradt a feszültség és a kimondatlan szavak súlya.

Munka után felhívtam anyámat.

– Kislányom, miért vagy ilyen levert? – kérdezte aggódva.

– József megint kiakadt a vacsorán… – kezdtem.

Anyám felsóhajtott. – Drága szívem, te mindent megteszel érte. De ha ő ezt nem látja… Nem lehet mindig csak adni.

A szavai mélyen elgondolkodtattak. Vajon tényleg csak én próbálkozom? Miért érzem úgy, hogy minden nap egy vizsga?

Este hazaérve József már otthon volt. A konyhában állt, és valamit keresett a hűtőben.

– Mit csinálsz? – kérdeztem óvatosan.

– Semmit – felelte ridegen. – Gondoltam, legalább egy szendvicset összedobok magamnak.

– Sajnálom a tegnap estét… – kezdtem újra.

– Nem kell sajnálkozni. Csak jó lenne, ha egyszer végre megértenéd, mit jelent nekem az étel. Az anyám mindig frissen főzött apámnak is! – mondta indulatosan.

– De én nem vagyok az anyád! És nem vagyok robot sem! – tört ki belőlem végre az igazság.

József döbbenten nézett rám. Talán először látta rajtam igazán a fáradtságot és a csalódottságot.

– Szerinted nekem könnyű? – folytattam remegő hangon. – Egész nap dolgozom, aztán itthon is csak azt érzem, hogy soha semmi nem elég jó…

Csend lett. József leült az asztalhoz.

– Nem akartalak bántani… Csak… nekem ez fontos. Így nőttem fel – mondta halkan.

– És nekem mi fontos? Az én érzéseim számítanak? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Aznap este először beszélgettünk őszintén arról, mennyire mások az elvárásaink és mennyire nehéz megfelelni egymásnak. Elmondtam neki mindent: hogy félek attól, hogy sosem leszek elég jó neki; hogy néha úgy érzem, elveszítem önmagam ebben a kapcsolatban.

József hallgatott. Láttam rajta, hogy küzd magával. Végül megszorította a kezem.

– Sajnálom… Nem vettem észre, mennyire fáj neked ez az egész.

Aznap este együtt ettük meg a tegnapi levest. Nem volt friss, de meleg volt és otthonos. Talán először éreztem azt hosszú idő után, hogy nem csak egyedül vagyok ebben a kapcsolatban.

De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy változzon valami? Vagy csak egy újabb csendes kompromisszum lesz az életünkben?

Néha azon gondolkodom: hol van az a határ, ahol már nem szabad tovább engedni? Ti mit tennétek a helyemben?