„Nem vagyok a családod szemete!” – Egy magyar nő harca a saját méltóságáért

– Te tényleg azt gondolod, hogy csak azért, mert a fiam felesége vagy, mindent megtehetsz ebben a házban? – csattant fel Margit néni hangja, miközben a húsleves gőze lassan eloszlott az asztal fölött. A kanalam megállt a levegőben. A család minden tagja rám szegezte a tekintetét, mintha valami bűnt követtem volna el.

A férjem, Gábor, zavartan piszkálta a krumplit a tányérján. Az anyósom, Margit néni, mindig is szerette uralni a helyzetet, de most valami átlépett bennem egy határt.

– Nem tudom, mire gondolsz – próbáltam halkan válaszolni, de a hangom remegett.

– Arra gondolok, hogy egész héten csak dolgozol, aztán idejössz vasárnaponként, és elvárod, hogy mindenki körülötted ugráljon! – folytatta Margit néni. – Régen az asszonyok tudták a dolgukat! Nem ilyenek voltak!

A sógornőm, Zsuzsa, lesütötte a szemét. Ő mindig Margit néni oldalán állt. A gyerekek csendben ültek, érzékelték a feszültséget.

A szívem hevesen vert. Eszembe jutottak azok az évek, amikor mindent megtettem ezért a családért: főztem, takarítottam, dolgoztam reggeltől estig. Mégis mindig kevés voltam. Mindig volt valami, amiben hibáztam.

– Margit néni, én nem várom el, hogy bárki kiszolgáljon – mondtam végül halkan. – Sőt, ha zavarok, inkább hazamegyek.

– Na tessék! Megsértődött! – legyintett Margit néni. – Ezek a mai fiatalok! Egyből menekülnek a problémák elől!

Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. Ez fájt a legjobban. Mindig azt hittem, ha bajban leszek, kiáll majd mellettem. De ő csak hallgatott.

Aznap este sírva ültem az ágy szélén. Gábor bejött a hálóba.

– Ne vedd magadra anyám szavait – mondta fáradtan.

– Hogy ne venném magamra? – kérdeztem keserűen. – Hónapok óta érzem, hogy nem vagyok idevaló. Hogy mindig csak hibázom.

– Tudod, milyen Margit…

– Igen! De te is tudod, milyen én vagyok? Vagy csak az számít, hogy anyádnak megfelelj?

Gábor nem válaszolt. Csak kiment.

Másnap reggel Zsuzsa hívott.

– Ne haragudj a tegnapiért – mondta gyorsan. – Tudod, anyu néha túlzásba viszi…

– Nem neked kell bocsánatot kérni – feleltem. – Csak azt szeretném egyszer érezni, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

– Szerintem te túl érzékeny vagy – mondta Zsuzsa halkan.

Ez volt az utolsó csepp.

Aznap eldöntöttem: változtatok. Nem fogok többé megfelelni mindenkinek. Nem fogom hagyni, hogy megalázzanak.

Elkezdtem keresni egy albérletet. Gábor nem értette.

– Miért akarsz elköltözni? – kérdezte döbbenten.

– Mert nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget. Mert szeretném végre magam irányítani az életemet.

– És mi lesz velünk?

– Ha tényleg szeretsz, akkor támogatod a döntésemet.

Hetekig tartottak a viták. Margit néni minden alkalmat megragadott, hogy belém rúgjon egyet: „Bezzeg az én időmben…” „A mi családunkban ilyen nem fordulhat elő…”

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, László bácsi megkérdezte:

– Valami baj van otthon?

– Igen… de nem akarom untatni vele.

– Tudod, lányom – mondta csendesen –, néha muszáj kiállni magunkért. Különben sosem lesz vége.

Ezek a szavak adtak erőt.

Egy péntek este összepakoltam egy bőröndöt és elmentem. Gábor próbált visszatartani.

– Ne csináld ezt! Anyám majd lenyugszik!

– Nem anyád miatt megyek el – mondtam sírva –, hanem magam miatt.

Az első hetek nehezek voltak. Egyedül aludtam egy kis garzonban Zuglóban. Minden este sírtam. De minden reggel egyre könnyebb lett felkelni.

A család persze nem hagyta annyiban. Margit néni felhívott:

– Hát ezt szépen megcsináltad! Most boldog vagy?

– Igen – feleltem halkan –, mert végre önmagam lehetek.

Zsuzsa is keresett:

– Gábor teljesen maga alatt van…

– Sajnálom… De nekem is jogom van boldognak lenni.

A munkahelyemen lassan újra mosolyogtam. László bácsi egyszer rám kacsintott:

– Na látod! Megérte kiállni magadért?

Néha mégis elbizonytalanodom: helyesen döntöttem? Mi lesz velem egyedül? De amikor visszagondolok arra a vasárnapra… tudom: soha többé nem hagyom magam megalázni.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy minden nap lenyeli a könnyeit egy családi asztal mellett? És vajon mikor jön el az ő pillanatuk is? Várom a ti történeteiteket…