Amikor a nagymamaság árnyékában elvesztem önmagam

– Mama, hol a kulcsom? – kiáltotta be Zsófi a fürdőszoba ajtaján keresztül, miközben én épp a fogkefémet próbáltam megtalálni a reggeli káoszban. A konyhából már hallottam, ahogy a két unokám, Marci és Lili veszekednek a kakaón. Az órára pillantottam: 6:58. Még két perc, és csörög az ébresztő, de már rég talpon vagyok.

Hatvanöt éves vagyok. Emlékszem, amikor nyugdíjba mentem, mennyi tervem volt: hosszú reggelik a balkonon, csendes olvasás, talán egy kis utazás Gyulára vagy Hévízre. Ehelyett most újra gyerekzsivajban élek, és minden napom ugyanazzal a rutinnal indul: reggeli készítés, iskolatáska ellenőrzés, rohanás az iskolába. Azt hittem, ez már mögöttem van.

Minden akkor kezdődött, amikor Zsófi, a lányom, visszament dolgozni. – Anya, csak pár hónapig kellene segítened – mondta könnyedén. – Tudod, milyen nehéz most bölcsődei helyet találni. Megértettem őt. Mindig is igyekeztem jó anya lenni, segíteni, ahol tudok. De valahogy ez a „pár hónap” már fél éve tart.

A férjem, Pista eleinte támogatta az ötletet. – Legalább nem unatkozol – mondta nevetve. De ő nem látja azt a fáradtságot, ami esténként rám telepszik. Ő elmegy horgászni vagy találkozik a barátaival, én pedig egész nap rohanok a gyerekek után.

Egyik este, amikor végre leültem egy csésze teával, Zsófi beállított hozzánk. – Anya, holnap is tudsz jönni? Reggel nyolcra kellene mennem egy megbeszélésre. – Persze – feleltem automatikusan. De belül valami megroppant bennem.

Aztán jött az első igazi konfliktus. Egy szombat reggel Pista meglepett: – Vettem két jegyet az Operába! Végre elmehetnénk kettesben! – mondta lelkesen. Már majdnem örülni kezdtem, amikor Zsófi rám írt: „Anya, Lili belázasodott. Tudnál ma vigyázni rá?”

Ott álltam két világ között: az egyik oldalon a férjemmel töltött este ígérete, a másikon a beteg unoka és a lányom kérése. Végül Pistának kellett lemondania az estét. – Mindig csak nekik segítesz! – csattant fel dühösen. – Mikor lesz végre időnk egymásra?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg túl sokat vállalok? Vagy csak önző vagyok? Hiszen szeretem az unokáimat… De hol vagyok én ebben az egészben?

A következő hetekben egyre feszültebb lett otthon a hangulat. Pista elzárkózott, egyre többször ment el otthonról. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy láthatatlan cseléd. A gyerekek természetesnek vették, hogy ott vagyok; Zsófi és Gábor (a vejem) sosem kérdezték meg, hogy bírom.

Egy délután Lili odabújt hozzám: – Mama, te mindig itt leszel? – kérdezte nagy szemekkel. Megsimogattam a haját és azt mondtam: – Igen, drágám. De közben belül sírtam.

Egyik este végül összeszedtem minden bátorságomat és leültem Zsófival beszélgetni.
– Zsófi, beszélnünk kell.
– Mi történt? Valami baj van?
– Fáradt vagyok… Nagyon fáradt. Szeretem az unokákat, de úgy érzem, elveszítem önmagam. Szükségem lenne egy kis időre magamnak is.
Zsófi először csak nézett rám értetlenül.
– De anya… Mihez kezdenénk nélküled? Nem tudjuk megoldani!
– Értem… De én sem tudom így tovább csinálni.

Napokig feszült volt köztünk a légkör. Gábor is szóvá tette: – Nem gondoltuk volna, hogy terhet jelentünk neked…
– Nem ti vagytok teher… Csak néha szeretnék újra önmagam lenni.

Aztán lassan változni kezdtek a dolgok. Zsófi elkezdett keresni egy bébiszittert heti két napra. Pista is újra közeledett hozzám; együtt mentünk sétálni a Duna-partra, beszélgettünk régi időkről.

De valami bennem örökre megváltozott. Rájöttem: bármennyire is szeretem a családomat, nem szabad teljesen feladnom önmagam értük.

Most már néha tényleg kiülök reggelente a balkonra egy csésze teával és figyelem a város lassú ébredését. Néha még bűntudatom van emiatt… De talán ez így van rendjén.

Vajon hány nagymama él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak és fáradtnak? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: „Most már én is számítok”?