Nóra mama nyara: Egy szeretetért vívott harc
– Miért nem maradtok még egy kicsit? – kérdezem halkan, miközben az unokáim már a cipőjüket húzzák fel az előszobában. A hangom remeg, de próbálom elrejteni a csalódottságomat. Anna, a lányom, zavartan rám néz, majd gyorsan elfordítja a tekintetét.
– Tudod, anya, Viktória is várja őket. Megígértem neki, hogy ma délután átviszem a gyerekeket – mondja sietve, mintha mentegetőzne.
A szívem összeszorul. Az ablakon át látom, ahogy a kertben még ott marad a hintán egy fél pár szandál. Eszter, a kisebbik unokám hagyta ott, amikor még azt hitte, egész nap nálam lesznek. Minden nyáron nálam töltötték a szünidőt – legalábbis eddig így volt. De most valami megváltozott.
Viktória, Anna férjének édesanyja, idén nyugdíjba ment. Hirtelen rengeteg ideje lett, és úgy döntött, hogy ő is részt akar venni az unokák életében. Ez önmagában nem lenne baj – hiszen minden gyermeknek jár két szerető nagymama –, de Viktória mindent túlzásba visz. Minden nap újabb programokat szervez: állatkert, játszóház, Balaton-parti kirándulás. Az én kertem és házi süteményeim mintha már nem lennének elég izgalmasak.
Egyik este Anna felhív.
– Anya, ne haragudj, de holnap is Viktóriához mennek a gyerekek. Elvitte őket fagyizni és moziba is.
– Értem – mondom halkan. – De Eszter mondta tegnap, hogy velem akart volna baracklekvárt főzni.
– Tudom… de most így alakult. Majd jövő héten!
Leteszem a telefont, és érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. A konyhaasztalon ott sorakoznak az üres befőttesüvegek. A barack már megpucolva várja, hogy együtt dolgozzunk rajta. Eszter imádja nézni, ahogy keverem a lekvárt, és közben mindig mesélek neki arról, milyen volt az anyukája kislánykorában.
Másnap reggel korán kelek. Megpróbálom elterelni a gondolataimat: locsolom a virágokat, megsütöm a kedvenc túrós batyut, hátha Anna mégis meggondolja magát. De dél körül üzenetet kapok: „Ma nem megyünk át.”
A szomszédasszonyom, Marika néni átjön egy kávéra.
– Miért vagy ilyen levert, Nóra? – kérdezi együttérzően.
– Úgy érzem magam, mintha versenyeznem kellene az unokáim szeretetéért – sóhajtok fel. – Viktória mindent megad nekik: ajándékokat, programokat… Én csak azt tudom adni, amit mindig is: időt és figyelmet.
Marika néni megfogja a kezem.
– Az igazi szeretet nem mérhető ajándékokban vagy programokban. A gyerekek emlékezni fognak arra is, amit tőled kaptak.
De vajon tényleg így van? Egyre gyakrabban hallom Esztertől és Bencétől:
– Nóra mama, Viktória mamánál voltunk moziban! Képzeld el!
– Nóra mama, ő vett nekünk új biciklit!
Próbálok örülni velük, de belül egyre jobban fáj. Egy este Anna férje, Gábor is felhív.
– Nóra néni, ne vegye magára! Anyám most próbálja bepótolni azt az időt, amit régen nem tudott velük tölteni. De mi nagyon szeretjük magát is.
– Tudom – válaszolom –, csak néha úgy érzem magam, mint egy felesleges bútordarab.
A következő hétvégén végre nálam alszanak az unokák. Eszter odabújik hozzám lefekvés előtt.
– Nóra mama… Ugye te mindig itt leszel nekünk?
Megsimogatom a haját.
– Mindig itt leszek, kicsim. Akkor is, ha néha máshol vagy.
Másnap reggel együtt főzzük meg a lekvárt. Nevetünk, ragad minden cukortól és baracktól. Bence közben focizik az udvaron. Egy pillanatra minden olyan, mint régen.
De délután Anna értük jön.
– Most már mennünk kell – mondja halkan. – Viktória is várja őket.
Az ajtóban Eszter visszanéz rám.
– Jövő héten is jöhetünk?
– Persze! – mosolygok rájuk bátorítóan.
Ahogy becsukódik mögöttük az ajtó, csend lesz a házban. Leülök a verandára és nézem a naplementét. Vajon tényleg elég vagyok nekik? Vajon egyszer majd emlékeznek ezekre a csendes pillanatokra is? Vagy csak arra fognak emlékezni, amit Viktória adott nekik?
Mit gondoltok? Lehet két nagymamát ugyanúgy szeretni? Vagy mindig lesz egy láthatatlan verseny közöttünk?