Egy anya áldozata: Judit harca és a család árulása
– Anya, miért nem jön haza apa? – kérdezte Anna, miközben a konyhaasztalnál ült, és a reggeli kakaóját kavargatta. A kérdés úgy hasított belém, mint egy kés. Bence csak némán bámulta a tányérját, mintha a rántotta minden titkot elárulhatna. Egy pillanatra megállt a kezem a mosogatószivacson. A válasz ott volt a nyelvem hegyén, de nem tudtam kimondani.
A válás után minden reggel ilyen volt: csendes, feszültséggel teli, mintha mindannyian egy láthatatlan szakadék szélén táncolnánk. Amikor Gábor elment, azt hittem, végre fellélegezhetek. Helyette csak egyre nehezebb lett minden. A lakás üresnek tűnt, a falak visszhangozták a múlt veszekedéseit. A gyerekek rám néztek, mintha minden választ tőlem várnának.
A munkahelyemen is újra kellett kezdenem mindent. Azelőtt könyvelőként dolgoztam részmunkaidőben, de most teljes állásban kellett helytállnom. A főnököm, Katalin néni, nem volt kíméletes: „Judit, ha nem tudja tartani a tempót, keresek mást!” – mondta egyszer, amikor késve vittem be a jelentést. Nem mondtam el neki, hogy előző este Anna lázas volt, és egész éjjel mellette virrasztottam.
A pénz mindig kevés volt. Néha azon kaptam magam, hogy a boltban számolgatom az aprót, és közben azon gondolkodom, vajon mit mondjak majd Bencének, ha nem tudom megvenni azt a focilabdát, amire annyira vágyik. Anna csendesebb lett, gyakran rajzolt magányos házakat vagy szomorú arcokat. Egy este odajött hozzám:
– Anya, te is szomorú vagy?
Nem tudtam hazudni neki. Csak átöleltem.
A családom sem segített sokat. Anyám szerint én rontottam el mindent: „Juditkám, egy nőnek tűrnie kell! Gábor legalább dolgozott!” – mondta újra meg újra. Apám csak hallgatott, néha megsimogatta Anna fejét, de sosem állt ki mellettem. Egyedül voltam.
A barátaim is eltűntek lassan. A legtöbben nem tudtak mit kezdeni az új helyzettel. Egyedül Marika maradt mellettem – ő is elvált volt –, de ő is csak annyit tudott mondani: „Kitartás, Judit! Majd jobb lesz!”
Egy nap Bence sírva jött haza az iskolából. Az osztálytársai csúfolták: „Apád elhagyott! Anyád miatt!” Próbáltam megnyugtatni, de ő csak azt hajtogatta:
– Miért nem tudtad megtartani apát?
Ez a mondat úgy égett belém, mint egy bélyeg. Éjszakánként forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: vajon tényleg én rontottam el mindent? Minden döntésem mögött ott volt a félelem: elég jó anya vagyok-e?
Az évek teltek. Anna kamasz lett, lázadó és dacos. Egyre többet vitatkoztunk. Egy este későn jött haza, és amikor rákérdeztem, hol volt, csak annyit mondott:
– Neked úgyis mindegy! Úgyis mindig csak dolgozol!
Bence bezárkózott a számítógép elé. Alig beszélt velem. Egyik este hallottam, ahogy apjával beszél telefonon:
– Apa, mikor jössz értünk? Itt minden rossz…
A szívem összeszorult. Minden erőmmel azon voltam, hogy mindent megadjak nekik: ruhát, ételt, iskolát – de közben valahol elvesztettem őket.
Egy nap Anna eltűnt otthonról. Kétségbeesetten hívtam fel mindenkit: barátokat, tanárokat, még Gábort is. Végül Marikánál találtam meg – sírt és remegett.
– Nem bírom tovább! – zokogta Anna. – Mindig csak veszekedés van! Miért nem lehetünk normális család?
Ott ültem mellette a kanapén, és rájöttem: annyira igyekeztem túlélni és mindent megoldani helyettük, hogy közben elfelejtettem meghallgatni őket.
Aznap este leültem velük beszélgetni. Először sírtunk mindannyian. Aztán lassan elkezdtünk beszélni arról, mit érzünk – haragot, félelmet, szeretetet.
Most itt ülök az üres lakásban – Bence már egyetemista Szegeden, Anna külföldön tanul –, és azon gondolkodom: vajon jól csináltam-e? Megérte ennyi áldozat? Vagy közben mindannyian elvesztettünk valamit egymásból?
Ti mit gondoltok? Lehet-e jó anya az ember úgy, hogy közben önmagát is elveszíti? Vajon megbocsáthatóak azok a hibák, amiket szeretetből követünk el?