Hit és család: Amikor a fiam lakáshitelt kért tőlem
– Anya, beszélhetnénk egy kicsit? – Gábor hangja remegett, ahogy a konyhaajtóban állt. A vasárnapi húsleves illata még ott lebegett a levegőben, de a szívem összeszorult. Tudtam, hogy valami fontosat akar mondani.
– Persze, gyere csak – mondtam, miközben letettem a kanalat. Zsófi is ott állt mögötte, szorongva babrálta a gyűrűjét.
Leültek velem szemben. Gábor mély levegőt vett.
– Anya, mi szeretnénk saját lakást venni. De nincs elég önerőnk. Arra gondoltunk… – itt elakadt, Zsófi átvette a szót.
– Tudjuk, hogy ez nagy kérés, de ha te felvennél egy hitelt a nevedre, mi fizetnénk a törlesztőt. Csak így lenne esélyünk…
A világ megállt egy pillanatra. A kanál kiesett a kezemből. Hogy kérhetnek ilyet? Az én Gáborom, aki mindig olyan visszafogott volt…
– Ez… ez nagyon nagy dolog – suttogtam. – Tudjátok ti egyáltalán, mivel jár ez?
Gábor lehajtotta a fejét. – Tudom, anya. De mindenhol azt mondják, most kell lépni, amíg még van CSOK meg babaváró…
A gondolataim cikáztak. Egyedülálló anya vagyok, az apja már rég elhagyott minket. A saját lakásom is csak félig az enyém, a másik fele örökségből van. Hogy tehetném kockára mindazt, amit évtizedek alatt összekapartam?
Aznap este nem jött álom a szememre. Imádkoztam. „Istenem, adj erőt és bölcsességet! Ne engedd, hogy haragból vagy félelemből döntsek!”
Másnap reggel Gábor már korán ott volt. – Anya, tudom, hogy nehéz. De nekünk ez az egyetlen esélyünk.
– És ha elveszítitek az állásotokat? Ha valami történik? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem fogunk! – vágta rá Zsófi túl gyorsan.
– Ezt nem lehet így eldönteni! – csattantam fel. – Ez nem csak pénz! Ez az otthonom!
Napokig szótlanság volt köztünk. A család többi tagja is megtudta. A nővérem, Kati felhívott:
– Te teljesen megőrültél? Hogy gondolják ezt? Hát nem tudják, mennyi idős vagy már?
A szomszéd Marika néni is odasúgta a boltban:
– Vigyázzon, Ilonka! Ma már senkiben sem lehet bízni…
De én nem akartam elfordulni a fiamtól. Tudtam, mennyire nehéz ma fiatalnak lenni Magyarországon. Lakást venni szinte lehetetlen önerő nélkül. De vajon meddig tart a szülői felelősség? Hol húzódik a határ?
Egy este Gábor bejött hozzám.
– Anya… Sajnálom. Nem akartalak sarokba szorítani. Csak… mindenki azt mondja, hogy aki most nem lép, az lemarad.
Megfogtam a kezét.
– Fiam, én mindig segíteni akarok neked. De ez túl nagy teher nekem egyedül. Mi lenne, ha együtt keresnénk más megoldást? Talán albérlet… vagy kisebb lakás…
Zsófi sírva fakadt.
– Nekem sosem volt igazi otthonom! Mindig csak albérletből albérletbe…
A szívem megszakadt érte is. De tudtam: nem vállalhatom át helyettük az egész életük terhét.
Végül kompromisszum született: segítettem nekik önerőt gyűjteni, de nem vettem fel hitelt a nevemre. Gáborék végül egy kis panellakást vettek ki Kőbányán. Nem volt álmaik otthona, de legalább önállóak maradtak.
Azóta is gyakran gondolok erre az időszakra. Vajon jól döntöttem? Lehettem volna önzetlenebb? Vagy épp így tanítottam meg őket arra, hogy felelősséget vállaljanak?
„Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig tart szerintetek a szülői felelősség?”