Újrakezdés a Családi Otthonban: Amikor Éva Beköltözött

– Nem bírom tovább ezt a csendet! – kiáltottam fel egy este, miközben a férjem fényképét szorongattam a nappali sarkában. A falióra kattogása, a hűtőszekrény zúgása, mind-mind csak emlékeztetett arra, hogy már nincs itt velem Laci. Az ötvenöt évem alatt sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire egyedül maradok.

A fiam, Zoltán, már hetek óta próbált rábeszélni, hogy költözzek hozzájuk. – Anya, nem jó ez így neked. Adrienn is örülne, ha velünk lennél – mondta egyik vasárnap, amikor meglátogatott. De én csak makacsul ráztam a fejem. Nem akartam terhére lenni senkinek. Mégis, azon az estén, amikor a sötétség rám zuhant, felhívtam őt: – Zoli, igazad volt. Nem bírom egyedül.

A költözés napján Adrienn mosolyogva fogadott az ajtóban, de a szemében láttam az aggodalmat. – Jó lesz ez mindannyiunknak – mondta halkan, miközben segített bevinni a bőröndömet. Az unokám, Panni, izgatottan szaladt oda hozzám: – Mama! Most már mindig itt leszel? – kérdezte csillogó szemekkel. Elmosolyodtam, de belül remegtem: vajon tényleg jó lesz ez mindannyiunknak?

Az első hetek nehezek voltak. Adrienn minden reggel korán kelt, hogy elkészítse Panni uzsonnáját, Zoltán pedig már hajnalban elment dolgozni. Én próbáltam segíteni: mosogattam, főztem, de úgy éreztem, mintha mindig útban lennék. Egyik este hallottam, ahogy Adrienn halkan beszélget Zoltánnal a konyhában:

– Szeretem anyádat, de néha úgy érzem, mintha mindenbe beleszólna… Nem akarom megbántani, de nehéz így.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem vagyok könnyű eset. Mindig is szerettem rendet tartani, és nehezen viseltem el, ha valami nem úgy volt, ahogy megszoktam. Másnap reggel próbáltam visszafogni magam: nem szóltam bele Adrienn főzésébe, nem pakoltam át a szekrényeket. De ettől csak még feszültebb lettem.

Egyik délután Panni sírva jött haza az iskolából. – Mama, csúfoltak a többiek! Azt mondták, öregasszony szaga van a ruhámnak! – zokogta a vállamba temetkezve. Megöleltem és próbáltam vigasztalni:

– Drágám, ne törődj velük! Az emberek néha kegyetlenek tudnak lenni.

Adrienn ekkor lépett be a szobába és rám nézett:

– Éva néni, lehetne, hogy ne használja azokat az erős illatú öblítőket? Panni érzékeny rájuk… – kérdezte óvatosan.

Elpirultam szégyenemben. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Este Zoltán leült mellém:

– Anya, tudom, hogy nehéz neked is. Nekünk is új ez az egész. De próbáljunk meg türelmesek lenni egymással.

Néhány hét múlva Adrienn megbetegedett. Magas láza volt és napokig ágyban feküdt. Akkor én vettem át a háztartást: főztem levest, ápoltam őt és segítettem Panninak a leckében. Lassan rájöttem: nem kell mindenben irányítani; néha elég csak ott lenni és segíteni.

Egy este Adrienn odajött hozzám:

– Köszönöm, Éva néni… Tudom, hogy néha nehéz velem is. De örülök, hogy itt van velünk.

Először éreztem azt, hogy talán mégis van helyem ebben az új családi rendben.

Az idő múlásával egyre jobban összecsiszolódtunk. Voltak viták – például amikor Zoltán elfelejtette kivinni a szemetet vagy amikor Panni nem akart tanulni –, de már nem éreztem magam feleslegesnek vagy tehernek.

Egy vasárnap délután együtt ültünk a teraszon: Adrienn kötögetett, Zoltán újságot olvasott, Panni pedig a lábamnál rajzolt. Hirtelen rájöttem: bár Laci hiányzik minden nap, mégis új családom lett.

Néha még mindig elkap a magány vagy a bűntudat – vajon elveszem-e mások helyét? De aztán Panni odabújik hozzám és azt mondja: – Mama, olyan jó, hogy itt vagy! – és tudom: minden fájdalom ellenére érdemes volt újrakezdeni.

Vajon hányan érzik úgy magukat ebben az országban, mint én? Hányan félnek attól, hogy terhére lesznek másoknak? Talán nem is olyan nehéz újrakezdeni – csak bátorság kell hozzá.