Tárgyalás a csendben – Egy anya harca a felnőtt fia boldogságáért

– Hol voltál már megint, Gergő? – csattantam fel, ahogy a kulcs zörgése után végre belépett az ajtón. A hangom élesebb volt, mint szerettem volna, de egész este csak a faliórát bámultam, a telefonomat szorongattam, és minden percben azt vártam, hogy végre hazaér.

Gergő megállt a küszöbön, vállán sporttáska, arcán fáradt mosoly. – Anya, huszonnyolc éves vagyok. Dolgoztam, utána elmentem Edinához. Ne haragudj, hogy nem szóltam.

– Nem haragszom – hazudtam. – Csak aggódtam. Nem tudom, miért nem lehet egy üzenetet írni. Régen mindig szóltál.

– Régen még nem volt Edina – vágott vissza csendesen, és már ment is a szobájába. Az ajtó halkan csukódott mögötte, én pedig ott maradtam a sötét előszobában, egyedül a gondolataimmal.

A lakásban csend volt, csak a hűtő zümmögése hallatszott. Az asztalon kihűlt vacsora, amit már harmadszor melegítettem újra. Leültem mellé, és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor Gergő még kisfiú volt. Amikor minden este együtt vacsoráztunk, amikor még én voltam a világ közepe számára.

Most már más valaki az. Edina. Egy nő, akit alig ismerek, de akitől félek. Félek, hogy elveszi tőlem a fiamat. Félek, hogy egyszer csak teljesen egyedül maradok ebben a lakásban.

Másnap reggel Gergő sietve öltözött. – Anya, ma Edinánál alszom – mondta félhangosan.

– Már megint? – kérdeztem túl gyorsan.

– Igen. Szeretném bemutatni neked őt hétvégén. Sokat jelentene nekem.

A szívem összeszorult. – Persze… – mondtam halkan. – Csak szólj előre.

Miután elment, egész nap csak Edinára tudtam gondolni. Vajon milyen? Kedves? Törődő? Vagy csak kihasználja Gergőt? A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Ildikó észrevette.

– Valami baj van otthon? – kérdezte ebédszünetben.

– A fiam… – kezdtem bizonytalanul. – Új barátnője van. És… azt hiszem, félek tőle.

Ildikó elmosolyodott. – Ugyan már! Ez természetes. De ne feledd: ha túl szorosra fogod a gyeplőt, csak messzebb fut majd.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat várok el tőle? Túl nehezen engedem el?

A hétvége gyorsan eljött. Gergő izgatottan pakolta a lakást, mintha vizsgára készülne. – Anya, kérlek, ne kérdezz tőle kínos dolgokat! És ne hozz fel semmit az apámról!

Az apjáról… Már évek óta nem beszéltünk róla. Amióta elhagyott minket egy másik nőért, csak ketten voltunk Gergővel. Mindent megtettem érte: dolgoztam két helyen is, hogy mindene meglegyen. Most pedig úgy érzem, elveszítem őt is.

Edina pontosan érkezett. Magas volt és csinos, barna haja kontyba fogva, hangja halk és nyugodt.

– Jó napot kívánok! Köszönöm a meghívást – mondta udvariasan.

– Szervusz, Edina – feleltem kissé mereven. – Foglalj helyet.

A vacsora alatt igyekeztem kedves lenni, de minden mondatomban ott bujkált a féltés és a gyanakvás.

– Mivel foglalkozol? – kérdeztem.

– Óvónő vagyok egy zuglói óvodában – válaszolta mosolyogva.

– Óvónő… az szép szakma – jegyeztem meg. – És… van családod?

Edina egy pillanatra elhallgatott. – Van egy kisfiam. Bence ötéves.

A villa megállt a kezemben. Gergő rám nézett könyörgő szemekkel.

– Egyedül nevelem őt – folytatta Edina csendesen. – A volt párom nem tartja velünk a kapcsolatot.

A gondolataim cikáztak: egyedülálló anya! Hát ezért ragaszkodik hozzá Gergő? Vagy csak sajnálja őket? És mi lesz velem? Mi lesz az én helyem ebben az új családban?

A vacsora után Gergő félrehívott a konyhába.

– Anya… kérlek… ne ítélkezz felette! Én szeretem őt. És Bencét is megszerettem.

– De hát… nem gondolod át ezt eléggé? Egy gyerek… felelősség! És mi lesz velem?

Gergő sóhajtott. – Anya, te mindig az életem része leszel. De most már nekem is jogom van boldognak lenni.

Aznap este alig aludtam valamit. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért érzem magam ilyen elveszettnek?

A következő hetekben Gergő egyre többet volt Edinánál és Bencénél. A lakás üresebb lett; csak én és a csend maradtunk benne társaként.

Egy este Ildikó felhívott:

– Gyere át hozzánk egy kávéra! Ne ülj otthon egyedül!

Elmentem hozzájuk; beszélgettünk gyerekekről, unokákról, életről és magányról is. Rájöttem: nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Sok anyának nehéz elengedni a gyermekét.

Egy vasárnap Gergő beállított Bencével kézen fogva.

– Anya! Bemutatom neked Bencét!

A kisfiú félénken bújt Edina mögé.

– Jó napot kívánok! – suttogta halkan.

Letérdeltem elé és megsimogattam a fejét.

– Szia Bence! Szereted a palacsintát?

A szeme felcsillant: – Nagyon!

Nevettem; először hónapok óta őszintén.

Aznap együtt sütöttünk palacsintát hármasban; Bence lisztes orral kacagott az asztal alatt, Gergő boldogan nézett ránk. Valami megmozdult bennem: talán mégsem veszítek el mindent… talán csak másképp leszünk család.

De az elfogadás nem jött könnyen. Voltak napok, amikor sírtam magamban; amikor irigykedve néztem az utcán kézen fogó anyákat és fiaikat; amikor úgy éreztem, senkinek sem kellek már igazán.

Egy este Gergő leült mellém:

– Anya… tudom, hogy nehéz neked ez az egész. De szeretném, ha része lennél az életemnek továbbra is. Edina is szeretné megismerni jobban téged… és Bence is nagyon örül neked.

Megfogtam a kezét; most először éreztem igazán: már nem csak az én fiam ő… hanem valaki másnak is fontos lett.

Azóta lassan tanulom elengedni őt; tanulom elfogadni Edinát és Bencét is. Néha még fáj; néha még hiányzik az a régi életünk kettesben… de már tudom: ez így van rendjén.

Vajon hány anya ül most este üres lakásban és várja haza felnőtt gyermekét? Hányan érzik azt, hogy elveszítenek mindent – miközben talán csak újra kell tanulniuk szeretni másképp?