Kötelékek és határok: Egy anya útja a szeretet és önállóság között
– Gábor! Ne csináld már ezt velem! – Zsófi hangja átszűrődik a vékony falon, mintha csak az én szívemet is szorongatná. Felülök az ágyban, a sötétben tapogatózva keresem a szemüvegemet. Az órára pillantok: hajnali fél három. Már megint.
Azt hittem, ha Gábor felnő, végre lesz egy kis nyugalmam. De mióta Zsófival összeköltöztek, mintha csak újra kisgyerek lenne – csak most már nem én vigasztalom, hanem próbálom nem beleavatkozni. De hogyan lehet ezt kibírni? Egy anya szíve sosem pihen.
A konyhába megyek, teát főzök. A forró víz sistergése elnyomja a halk zokogást a másik szobából. Eszembe jutnak a régi idők: amikor Gábor még kicsi volt, minden bajára én voltam a gyógyír. Most meg… most csak egy tehetetlen szemlélő vagyok.
Reggelre Zsófi már elment dolgozni, Gábor pedig csendben ül az asztalnál, bámulja a kávéját. Megpróbálok nem kérdezni, de a szavak kiszaladnak a számon:
– Minden rendben köztetek?
Gábor felnéz rám, fáradtan mosolyog.
– Anya, ne aggódj. Majd megoldjuk.
De én aggódom. Mindig aggódtam. Amikor Gábor első nap ment iskolába, amikor először esett le a bicikliről, amikor először hozta haza Zsófit. Mindig ott voltam mögötte – néha talán túlságosan is.
A barátnőm, Marika egyszer azt mondta: „Te túl sokat vállalsz magadra. Engedd el egy kicsit!” De hogyan lehet elengedni azt, akit az ember kilenc hónapig hordott a szíve alatt?
Aznap este Gábor későn jön haza. Zsófi már alszik. Leül mellém a kanapéra.
– Anya… – kezdi halkan. – Szerinted miért ilyen nehéz most minden?
Sokáig hallgatok. Aztán megsimogatom a kezét.
– Mert felnőttél, Gábor. És most már nem én oldom meg helyetted a problémákat.
Ő bólint, de látom rajta: még mindig várja tőlem a megoldást.
Másnap Zsófi keres meg a konyhában.
– Judit néni… – mondja bizonytalanul. – Néha úgy érzem, hogy nem tudok megfelelni Gábornak… vagy magának sem.
Meglepődöm. Sosem gondoltam volna, hogy ő is így érez.
– Zsófi, én csak azt szeretném, ha boldogok lennétek. Nem várok el semmit… csak azt, hogy szeressétek egymást.
Zsófi szeme megtelik könnyel.
– Néha úgy érzem, mintha mindig figyelne minket…
Elpirulok. Talán tényleg túl sokat vagyok jelen az életükben?
Aznap este Marikával találkozom egy kávézóban.
– Judit, te mindent feladsz értük! Mikor gondoltál utoljára magadra? – kérdezi szigorúan.
Nem tudok válaszolni. Mikor is? Talán amikor még Gábor óvodás volt… vagy még korábban?
Hazafelé sétálva rájövök: elveszítettem önmagam valahol az anyaság útvesztőjében. Mindent Gáborért tettem: dolgoztam két műszakban, hogy legyen pénz az egyetemre; hajnalban keltem, hogy elkészítsem a kedvenc reggelijét; még most is én mosom ki a ruháját, pedig már harminc éves.
Este leülök Gáborral beszélgetni.
– Fiam… azt hiszem, ideje lenne külön költöznötök.
Meglepődik.
– Anya! Miért mondod ezt?
– Mert mindkettőtöknek szüksége van saját térre. És nekem is.
Hosszú csend következik. Aztán bólint.
– Igazad van. Talán tényleg itt az ideje.
A következő hetekben keresik az albérletet. Én segítek csomagolni, de közben minden egyes dobozzal úgy érzem, mintha egy darabot tépnének ki belőlem. Amikor végül elmennek, üres marad a lakás – és az életem is.
Az első napokban csak bolyongok a szobák között. Hiányzik Gábor nevetése, Zsófi halk léptei. De lassan-lassan elkezdek újra élni: beiratkozom egy festőtanfolyamra, találkozom régi barátokkal, reggelente hosszú sétákra indulok a Duna-parton.
Egy este Gábor felhív.
– Anya… köszönöm mindent. Most már értem, miért kellett így lennie.
Elmosolyodom.
– Én is köszönöm, fiam. Most már mindannyian tanulunk élni – egymás nélkül is.
Néha még mindig elönt a magány érzése. De tudom: ez így helyes. Megtanultam határt húzni – és ezzel nemcsak Gábornak adtam szabadságot, hanem magamnak is.
Vajon hány anya él még ma Magyarországon úgy, hogy elfelejti önmagát a gyereke boldogságáért? És vajon mikor jön el az idő, amikor végre magunkra is gondolhatunk?