„Miért most lettetek szülők?” – Egy nagymama vívódása a családi szerepek között

– Anna, kérlek, csak egy pillanatra nézz rám! – szinte könyörögtem, miközben a konyhapultnak támaszkodva figyeltem, ahogy a lányom sietve pakolja össze a laptopját és a jegyzeteit. Az unokám, Panni, éppen akkor kezdett sírni a nappaliban, de Anna már a kabátját vette.

– Anya, most tényleg nem érek rá! Késésben vagyok, Zsolt is vár az irodában. Majd a dadus elintézi, tudod, milyen ügyes – mondta fáradtan, de türelmetlenül.

A szívem összeszorult. Mióta Anna és Zsolt eldöntötték, hogy gyereket vállalnak, mintha minden megváltozott volna. Nem úgy, ahogy reméltem. Azt hittem, majd együtt főzünk vasárnaponként, Pannit ringatom az ölemben, Anna pedig mesél nekem az anyaságról. Ehelyett csak rohanás van, naptárakban egyeztetett találkozók, és egy idegen nő – a dadus –, aki jobban ismeri az unokám napirendjét, mint én.

Aznap este egyedül maradtam Pannival. A kislány álmosan kapaszkodott belém, én pedig próbáltam elaltatni. Közben azon gondolkodtam: miért most? Miért akkor döntöttek úgy, hogy szülők lesznek, amikor mindketten épp a karrierjük csúcsán vannak? Anna mindig is ambiciózus volt. Már gimnazistaként is ő volt az osztályelső, egyetem után rögtön felvették egy nagy cégnél. Zsolt szintén folyton dolgozik – gyakran még hétvégén is bemegy az irodába.

Másnap reggel Anna sietve jött haza. Látszott rajta a fáradtság és a bűntudat keveréke.

– Anya, olyan hálás vagyok, hogy segítesz. Tudom, hogy most sokat vagyunk távol…

– Anna – vágtam közbe halkan –, nem értem, miért most vállaltatok gyereket. Hiszen alig vagytok itthon. Panni többet van velem vagy a dadussal, mint veletek.

Anna arca megkeményedett.

– Ez nem ilyen egyszerű! Nem akartam lemaradni semmiről. Azt hittem, menni fog együtt…

– De így boldog vagy? – kérdeztem csendesen.

Nem válaszolt. Csak lesütötte a szemét.

A következő hetekben egyre többször maradtam egyedül Pannival. A dadus is panaszkodott: „Néha úgy érzem magam, mintha én lennék az anyja.” Ez fájt. Nem csak neki – nekem is. Mert én sem tudtam pótolni Annát. Hiába meséltem Panninak régi családi történeteket, hiába sütöttem neki kakaós csigát – ő az anyját akarta.

Egyik este Anna későn ért haza. Fáradtan rogyott le mellém a kanapéra.

– Anya… félek, hogy elrontottam mindent – suttogta könnyes szemmel.

– Nem rontottál el semmit – próbáltam vigasztalni –, de valamit változtatni kellene. Panni rád vágyik. Én is rád vágyom. Nem lehet mindent egyszerre csinálni.

Anna csak bólintott. Másnap reggel azonban minden ment tovább ugyanúgy: rohanás, telefonhívások, dadus.

A családi ebédeken Zsolt mindig arról beszélt, milyen fontos most ez a projekt, mennyit jelent majd nekik anyagilag. Anna csendben ült mellette. Néha rám nézett – mintha segítséget várna tőlem –, de nem szólt semmit.

Egy vasárnap délután Panni belázasodott. Anna és Zsolt vidéken voltak egy céges rendezvényen. A dadus szabadságon volt. Egyedül maradtam vele. Egész éjjel virrasztottam mellette; hallgattam a szuszogását, törölgettem a homlokát. Hajnalban Anna hívott.

– Anya… minden rendben? – kérdezte aggódva.

– Most igen – feleltem –, de Panni nagyon hiányol titeket.

Aznap este Anna sírva jött haza. Ölébe vette Pannit és csak ringatta hosszú percekig.

– Nem tudom jól csinálni – zokogta –, mindig azt érzem, hogy valahol hibázom: vagy otthon, vagy a munkahelyen.

– Senki sem tud mindent tökéletesen csinálni – mondtam halkan –, de néha választani kell.

Azóta sem változott sok minden. Anna és Zsolt továbbra is dolgoznak reggeltől estig. Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg ezt akarták? Vajon boldog lesz így Panni? És én? Hol van az én helyem ebben az új világban?

Néha azon kapom magam: irigylem azt a régi időt, amikor még mindenki együtt ült az asztal körül, és nem kellett naptárban egyeztetni egy ölelést sem.

Ti mit gondoltok? Lehet egyszerre jó szülőnek és sikeresnek lenni? Vagy valamit mindig fel kell áldozni?