A férjem álarca mögött: Egy magyar asszony vallomása a megtévesztésről és újrakezdésről
– Te tényleg azt hiszed, hogy szeretlek? – kérdezte Gábor, miközben a konyhaasztalnál ült, kezében a bankszámlakivonatommal. Az eső kopogott az ablakon, a villamos zaja tompán szűrődött be a Bartók Béla úti lakásunkba. A szívem hevesen vert, mintha előre érezte volna: most valami végleg megváltozik.
Nem tudtam megszólalni. Csak néztem őt, azt az embert, akivel öt éve élek együtt, akitől gyereket szerettem volna, akivel közös jövőt terveztem. Gábor mindig kedves volt, figyelmes – legalábbis annak mutatta magát. Anyám gyakran mondogatta: „Kicsim, túl jó hozzád ez a fiú. Valami nem stimmel.” De én nem hallgattam rá. Szerettem hinni abban, hogy végre megtaláltam azt az embert, aki mellett biztonságban érezhetem magam.
Aztán jött ez az este. Egy hónappal korábban örököltem meg a nagymamám zuglói lakását. Gábor azóta mintha kicserélték volna: egyre többet beszélt pénzről, befektetésekről, sőt, egyszer azt is felvetette, hogy írassam át rá a lakást, „mert így egyszerűbb lenne minden”. Akkor még nevettem rajta.
Most azonban ott ült előttem, arca kemény volt és idegen. – Tudod, Zsófi – folytatta –, én nem akarok tovább hazudni. Nem szeretlek. Soha nem is szerettelek igazán. A pénzed kellett. A lakásod kellett. És most már elég volt ebből az egészből.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Az első gondolatom az volt: biztos csak viccel. De Gábor sosem viccelt ilyen dolgokkal. A következő pillanatban már kiabáltam:
– Hogy tehetted ezt velem? Hogy lehettél ennyire aljas?
Ő csak vállat vont. – Mindenki azt csinálja, amit tud. Te is csak egyedül lettél volna örökre. Én legalább adtam neked valamit: társaságot.
A könnyeim csorogtak. Próbáltam visszaemlékezni minden közös pillanatra – a balatoni nyaralásra, amikor kézen fogva sétáltunk a mólón; a karácsonyokra anyámnál; arra az estére, amikor először mondta: „Szeretlek.” Most mindez hazugságnak tűnt.
Másnap reggel Gábor összepakolt és elment. Anyám ott ült mellettem a kanapén, simogatta a hajam.
– Mondtam én neked – sóhajtotta –, de tudom, hogy ezt neked kellett megtapasztalnod.
A következő hetekben alig ettem, alig aludtam. A munkahelyemen – egy XI. kerületi könyvelőirodában – mindenki látta rajtam, hogy valami nincs rendben. A főnököm, Márta néni egyszer félrehívott:
– Zsófikám, ha beszélgetni akarsz… tudod, hogy rám számíthatsz.
De én csak magamban őrlődtem. Hogyan lehettem ennyire vak? Miért nem vettem észre a jeleket? Miért hittem el mindent egy férfinak, aki csak kihasznált?
Egyik este felhívott Gábor anyja is.
– Zsófi, ne haragudj rá… Tudod, Gábor mindig ilyen volt. Apjától tanulta ezt a viselkedést. De hidd el, egyszer majd megtalálod azt az embert, aki tényleg szeretni fog.
Nem tudtam mit mondani neki sem. Csak ültem a sötétben és hallgattam a város zaját.
Aztán lassan elkezdtem összeszedni magam. Elmentem pszichológushoz – egy kedves nőhöz, Juditnak hívták –, aki segített feldolgozni a történteket.
– Zsófi – mondta egyszer –, nem te vagy a hibás. Az emberek néha álarcot viselnek. De ez nem jelenti azt, hogy te rossz vagy vagy naiv.
A munkahelyemen is újra elkezdtem mosolyogni. Márta néni szervezett egy csapatépítőt Szentendrére; ott beszélgettem először hosszabban Péterrel, az egyik kollégámmal. Ő nem kérdezett semmit Gáborról; csak meghallgatott és vicceket mesélt.
Egyik este Péter elkísért hazáig.
– Tudod – mondta –, szerintem te sokkal erősebb vagy annál, mint gondolod.
Elmosolyodtam. Talán igaza van.
Anyám is büszke volt rám.
– Látod? Felálltál! Ez az én lányom!
Persze még mindig fájt minden emlék Gáborról. De már nem sírtam miatta esténként. Inkább arra gondoltam: mennyi mindent tanultam ebből az egészből.
Most itt ülök a zuglói lakásban – egyedül ugyan, de már nem magányosan. Néha még eszembe jut Gábor arca azon az estén; néha még dühös vagyok rá és magamra is. De már tudom: nem az én hibám volt.
Vajon hányan élnek még ma is olyan kapcsolatban Magyarországon, ahol csak kihasználják őket? Hányan hiszik el azt az álarcot, amit mások viselnek? És vajon hogyan lehet újra bízni valakiben ezek után?
Talán sosem lesz rá tökéletes válaszom – de most már tudom: mindig van kiút.