Most már rettegek a lányom hívásaitól: csak pénzt kér, aztán eltűnik
– Anya, most tényleg nagyon nagy bajban vagyok! – Annabella hangja remegett a telefonban, de már nem tudtam eldönteni, hogy az aggodalom vagy a megszokott színjáték miatt. A konyhaasztalnál ültem, előttem egy csésze kihűlt kávé, és a férjem, László, némán figyelte az arcomat.
– Mennyi kell? – kérdeztem fásultan. Már nem is próbáltam érdeklődni a részletek iránt. Tudtam, hogy úgyis csak annyit mondana: „Majd elmesélem, ha találkozunk.” De sosem találkoztunk. Csak a pénz ment át a számlájára, ő pedig újra eltűnt.
Annabella mindig is különleges lány volt. Okos, szép, tele álmokkal. Gyerekkorában még együtt sütöttünk pogácsát, nevetve festettük a húsvéti tojásokat. Akkoriban még azt hittem, a mi kapcsolatunk örökké szoros marad. De valami megváltozott. Talán akkor kezdődött, amikor elköltözött Budapestre egyetemre. Eleinte minden hétvégén hazajött, aztán már csak havonta egyszer, végül csak ünnepekkor. Az utolsó karácsonykor is csak két órára ugrott be – sietett vissza a barátjához.
Most harmincéves, de mintha még mindig keresné önmagát. Minden hónapban újabb tervei vannak: egyszer saját kávézót akar nyitni, máskor külföldre menne szerencsét próbálni. Mindig szüksége van valamire – főleg pénzre.
– Laci – fordultam a férjemhez –, szerinted most tényleg bajban van?
László sóhajtott. – Kati, ezt már annyiszor hallottuk… De hát mégiscsak a lányunk.
Mindig ez volt köztünk a vita tárgya. Én aggódtam, ő dühöngött. Azt mondta, elkényeztettük Annabellát. Talán igaza volt. De hogyan lehet nemet mondani annak, akit annyira szeretsz?
A következő napokban Annabella nem jelentkezett. A pénzt persze átutaltam neki – 80 ezer forintot –, de semmi visszajelzés. Nem tudtam aludni éjjelente. Vajon jól van? Vagy csak kihasznál minket? A barátnőm, Zsuzsa szerint túl puhány vagyok.
– Kati, ha mindig adsz neki, sosem tanulja meg! – mondta egyszer egy kávé mellett.
– De hát mi lesz vele? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Felnőtt nő! Nem a te felelősséged már.
De én nem tudtam elengedni. Minden nap vártam egy üzenetet: „Anya, köszönöm!” vagy legalább egy szívecskét Messengeren. De semmi.
Egy este Lászlóval összevesztünk.
– Elég volt! – csattant fel. – Nem fogok többet pénzt adni neki! Nem látod, hogy csak kihasznál?
– Ő a lányunk! – sírtam el magam. – Hogy lehetsz ilyen kemény?
– Azért vagyok kemény, mert szeretem! Mert azt akarom, hogy végre felnőjön!
Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. A házban csend volt és hideg. Aztán egy este Annabella hívott újra.
– Anya… baj van… – kezdte.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Kiraktak az albérletből… Nincs hova mennem… Tudtok segíteni?
László csak legyintett: – Nem jöhet ide! Ha most is megmentjük, sosem tanulja meg!
De én nem tudtam nemet mondani. Felajánlottam neki a régi szobáját. Másnap délután megjelent két bőrönddel és fáradt arccal.
Az első napokban csendes volt. Sokáig aludt, alig evett. Próbáltam beszélgetni vele.
– Mi történt veled, kicsim?
– Semmi… csak elfáradtam… – felelte halkan.
Egy este László leült mellé.
– Annabella, meddig akarsz így élni? Mikor vállalsz felelősséget az életedért?
A lányom sírva fakadt.
– Nem tudom! Nem megy! Mindenki azt várja tőlem, hogy sikeres legyek… De én nem tudom, mit akarok!
A szívem összeszorult. Talán mi is hibáztunk. Mindig mindent megadtunk neki – talán túl sokat is.
Azóta Annabella nálunk lakik. Próbál munkát keresni, de nehezen megy neki. Néha segít főzni vagy takarítani, de legtöbbször csak ül az ablakban és bámulja az utcát.
Éjszakánként azon gondolkodom: hol rontottuk el? Lehet-e túl sokat szeretni valakit? Vagy csak rosszul szerettük?
Most már rettegek a lányom hívásaitól. Nem azért, mert nem szeretem őt – hanem mert félek attól az ürességtől, amit minden újabb csalódás után érzek.
Vajon más anyák is így éreznek? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok nemet mondani annak, akit a világon a legjobban szerettek?