A testvérem hallgatása: Hogyan szakítja szét a családunkat az ő házassága?

– Gábor, kérlek, csak egyszer mondj valamit! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál álltunk, és a hangom visszhangzott a csendes lakásban. Anyánk a nappaliban sírdogált, apánk dühösen járkált fel-alá. Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, és Katára sandított, aki karba tett kézzel, hideg tekintettel figyelte a jelenetet.

Gyerekkorunkban Gábor volt a hősöm. Ő tanított biciklizni, ő védett meg az iskolában, amikor csúfoltak. Most mégis úgy érzem, mintha elveszítettem volna őt – vagy talán ő veszítette el önmagát. Mióta Katával összeházasodtak, minden megváltozott. Kata sosem kedvelt minket igazán. Mindig volt valami megjegyzése: anyánk főztje túl zsíros, apánk túl hangos, én pedig túl kíváncsi vagyok. Eleinte próbáltam kedves lenni hozzá, de minél jobban igyekeztem, annál inkább éreztem a falat közöttünk.

Az első karácsonyuk után kezdődött igazán. Kata ragaszkodott hozzá, hogy náluk legyen az ünnep. Anyánk egész héten sütött-főzött, de amikor odaértünk, Kata közölte: „Nem kell semmit hozni, majd én mindent megoldok.” Az asztalon csak néhány előre csomagolt szendvics volt és egy üveg bor. Gábor némán ült mellettünk, és amikor anyánk megpróbált beszélgetni vele a régi időkről, Kata közbevágott: „Nem beszélhetnénk inkább valami aktuálisabbról?”

Azt hittem, idővel majd javul a helyzet. De minden találkozás egyre kínosabb lett. Gábor egyre kevesebbet járt haza, telefonon is csak röviden beszélt velünk. Ha szóba hoztam Katát vagy a kapcsolatukat, mindig elterelte a témát. Egy este aztán felhívtam:

– Gábor, mi történik veled? Miért nem beszélsz velünk?
– Fáradt vagyok, Zsófi – sóhajtott bele a telefonba. – Sok a munka.
– Nem erről van szó! – fakadtam ki. – Kata miatt van minden! Miért hagyod, hogy így bánjon velünk?
– Ne kezdjük ezt újra… – mondta halkan.

Akkor először éreztem igazán: elveszítettem őt.

A szüleim is szenvedtek. Anyám egyre többet panaszkodott: „Az én fiam nem ilyen volt! Mi történt vele?” Apám dühösen legyintett: „Majd észhez tér.” De hónapok teltek el, és semmi sem változott.

Egy vasárnap délután végül összegyűltünk náluk egy családi ebédre. Már az ajtóban érezni lehetett a feszültséget. Kata mosolya merev volt, Gábor tekintete üres. Az ebéd alatt Kata végig arról beszélt, mennyire fárasztó neki mindent egyedül csinálni, mennyire nehéz Gábor mellett élni. Anyám próbált közbeszólni:

– De hát mi mindig segítettünk nektek…
– Nem kértem segítséget – vágta rá Kata.

Gábor csak bámulta a tányérját. Végül nem bírtam tovább:

– Gábor! Te tényleg így gondolod? Tényleg nem számít neked a családod?

Csend lett. Kata rám villantotta a szemét.

– Zsófi, ez most nem rólad szól – mondta fagyosan.
– Dehogynem! – csattantam fel. – Ez mindannyiunkról szól! Arról szól, hogy elveszítjük egymást!

Gábor felállt az asztaltól.

– Elég volt – mondta halkan. – Menjetek haza.

Aznap este anyám sírva hívott fel: „Mi lesz velünk? Hogy jutottunk idáig?”

Hetekig nem beszéltünk Gáborral. A szüleim egészségileg is megroppantak; apám vérnyomása az egekben volt, anyám depresszióba esett. Én pedig csak ültem esténként a sötét szobában és azon gondolkodtam: vajon mit rontottunk el?

Egy nap aztán váratlanul Gábor keresett meg. Egy kávézóban találkoztunk. Fáradtnak tűnt, mintha éveket öregedett volna.

– Zsófi… Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudom, mit tegyek.
– Miért hagyod ezt? – kérdeztem könnyes szemmel. – Miért nem állsz ki magadért? Értünk?
– Félek… Félek elveszíteni őt is…

Akkor értettem meg igazán: Gábor már nem önmaga volt. A félelem irányította minden döntését.

Azóta is próbálok közeledni hozzá. Néha ír egy-egy üzenetet: „Jól vagyok.” De tudom, hogy ez nem igaz.

Most itt ülök a régi gyerekszobánkban, nézem a közös fényképeinket és azon gondolkodom: vajon lehet-e még visszaút? Vagy örökre elveszítettük egymást?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig érdemes harcolni egy testvérért, aki már talán nem is akarja, hogy harcoljanak érte?