Huszonöt év után: Egy házasság árnyékában

– László, ki az a Zsuzsa? – kérdeztem remegő hangon, miközben a férjem telefonját szorongattam. A konyhában álltunk, a vacsora már kihűlt az asztalon, és a lányunk, Anna épp a szobájában tanult az érettségire. László arca elsápadt, tekintete zavartan cikázott a padló és az arcom között.

– Nem tudom, miről beszélsz – motyogta, de a hangja elárulta. Hazudik. Huszonöt éve ismerem minden rezdülését.

A telefonomon ott voltak az üzenetek: „Hiányzol ma este is”, „Mikor találkozunk újra?”. Zsuzsa. Egy név, amely eddig semmit sem jelentett számomra, most viszont mindent összezúzott.

Nem tudom, mikor kezdődött. Talán már hónapok óta tartott. Talán csak néhány hete. De az biztos, hogy minden, amit eddig biztosnak hittem – a közös reggelik, a vasárnapi kirándulások a Velencei-tóhoz, a hosszú beszélgetések a teraszon – hirtelen értelmüket vesztették.

– Anyu, minden rendben? – Anna jelent meg az ajtóban. Gyorsan letöröltem a könnyeimet.

– Persze, kicsim – próbáltam mosolyogni. – Csak egy kis félreértés.

Anna visszament a szobájába. László leült velem szemben. Hosszú percekig csak csend volt köztünk.

– Sajnálom – mondta végül. – Nem akartam bántani téged. Nem tudom, hogyan történt…

– De megtörtént! – csattantam fel. – Huszonöt év után… Miért?

– Magányos voltam – suttogta. – Te mindig Annával foglalkoztál, vagy anyáddal, vagy a munkáddal… Én meg csak… ott voltam.

Ez fájt a legjobban. Hogy talán tényleg elhanyagoltam őt. Hogy annyira belemerültem a mindennapokba, hogy észre sem vettem: László eltávolodott tőlem.

Aznap éjjel nem aludtam. Hallgattam, ahogy László halkan sír a másik szobában. Próbáltam visszaemlékezni az elmúlt évekre. Mikor nevettünk utoljára igazán együtt? Mikor öleltük meg egymást úgy, mint régen?

Másnap reggel Anna korán indult iskolába. László kávét főzött nekem, ahogy mindig. De most minden mozdulata idegennek tűnt.

– Mit akarsz most tenni? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – felelte. – Szeretlek téged… de Zsuzsát is megszerettem valahogy. Nem akartam ezt…

A szívem összeszorult. Hogy lehet két embert szeretni egyszerre? Vagy ez csak kifogás?

A következő hetekben minden nap harc volt önmagammal. Elmondjam Annának? Elköltözzek? Vagy próbáljam megmenteni a házasságunkat? Anyám azt mondta: „A férfiak ilyenek… Meg kell bocsátani.” De én nem tudtam csak úgy túllépni rajta.

Egy este Anna sírva jött haza: szakított vele Gergő, az első szerelme. Leültem mellé az ágyra, átöleltem.

– Tudod, anyu – mondta halkan –, azt hittem, örökké fog tartani…

Nem tudtam mit mondani neki. Hiszen én is ezt hittem Lászlóról és magunkról.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Márti észrevette.

– Valami baj van otthon? – kérdezte egyszer ebédszünetben.

– Igen – suttogtam. – A férjemnek van valakije.

Márti csak bólintott.

– Nálunk is volt ilyen. Évekig haragudtam rá… aztán rájöttem, hogy én sem voltam tökéletes feleség.

Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg hibás vagyok én is? Vagy csak túl sokat várunk egymástól?

Egy péntek este László bejelentette: találkozni akar Zsuzsával, hogy tisztázzák a dolgokat.

– És ha őt választod? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom… De azt sem akarom, hogy így maradjon minden köztünk.

Aznap este Annával filmet néztünk. Ő nevetett a vígjátékon, én pedig próbáltam nem sírni mellette.

László késő este jött haza. Leült mellém a kanapéra.

– Beszélgettünk Zsuzsával – mondta fáradtan. – Azt mondta, nem akarja tönkretenni a családomat. Azt mondta, menjek vissza hozzád…

Nem tudtam örülni ennek. Mert már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Azóta eltelt három hónap. Próbáljuk újraépíteni azt, ami összetört bennünk. Néha sikerül nevetni együtt, néha még mindig sírok éjszaka. Anna leérettségizett és felvették az egyetemre Budapestre – most már csak ketten vagyunk itthon Lászlóval.

Sokszor gondolkodom azon: vajon lehet-e újrakezdeni huszonöt év után? Meg lehet-e bocsátani igazán? Vagy csak megszokjuk egymást újra?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy házasságot ekkora árulás után?