Segítség! A párom lánya felforgatja az otthonomat – Egy mozaikcsalád mindennapi harcai
– Már megint itt van? – suttogtam magam elé, miközben a kávéfőző kattogását hallgattam. A bejárati ajtó túloldalán Dorka hangja csendült fel, élesebben, mint bármelyik vekker: – Szia, apa! Hoztam sütit!
A szívem összeszorult. Megint. Pedig Gáborral világosan megbeszéltük: a hétvégék a miénk. Legalábbis néha. De Dorka, a tizennégy éves kamaszlány, mintha csak érzékelte volna, mikor vágyom leginkább csendre és nyugalomra, mindig akkor toppant be váratlanul.
– Jó reggelt, Zsuzsa! – köszönt rám is, mintha minden rendben lenne. Gábor már mosolyogva ölelte át, mintha nem is lenne semmi gond.
– Szia, Dorka – próbáltam kedvesen válaszolni, de a hangomban ott bujkált a feszültség.
A nappaliban lehuppant a kanapéra, ledobta a hátizsákját, és máris bekapcsolta a tévét. A lakás megtelt élettel – vagy inkább zajjal? – és én úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban.
Gábor odalépett hozzám a konyhában.
– Ne haragudj, Zsuzsa, de anyjánál most nagy a feszültség. Azt mondta, itt szeretne lenni egy kicsit.
– Értem – feleltem halkan, de belül forrtam. Hányszor mondtam már el Gábornak, hogy szükségem van néha kettesben töltött időre? Hogy nem tudok mindig alkalmazkodni? De ő csak bólintott, mintha minden rendben lenne.
Dorka egész nap ott volt. Először csak tévézett, aztán hangosan telefonált a barátnőivel, végül a konyhában kezdett sütni-főzni, mindenhol morzsát és lisztet hagyva maga után. Este Gáborral próbáltam beszélni.
– Gábor, ezt így nem lehet tovább csinálni! Megbeszéltük, hogy előre szólunk egymásnak, ha vendég jön. Nekem is szükségem van pihenésre!
– Tudom, de Dorka most nehéz időszakon megy keresztül. Nem akarom elutasítani…
– És én? Én nem számítok?
A szavak ott lógtak köztünk a levegőben. Gábor csak nézett rám fáradtan.
Aznap este alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon én vagyok önző? Vagy csak egyszerűen túl nehéz mozaikcsaládban élni?
Másnap reggel Dorka már korán fent volt. A konyhában ültem egyedül, amikor odajött hozzám.
– Zsuzsa… te haragszol rám?
Meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy észreveszi.
– Nem haragszom – mondtam végül –, csak néha nehéz nekem ez az egész.
– Anyánál most minden rossz… Apa azt mondta, itt mindig szívesen látnak.
A szemeiben ott volt az a bizonytalanság, amit annyira jól ismertem magamból is. Hirtelen rájöttem: ő is csak biztonságot keres.
– Tudod mit? – kérdeztem halkan. – Próbáljunk meg együtt valami rendszert kialakítani. Hogy mindenkinek jó legyen.
Dorka bólintott. Aznap először éreztem azt, hogy talán van remény.
Este Gáborral leültünk hárman beszélgetni. Elmondtam nekik az érzéseimet: hogy szeretem Gábort, de szükségem van saját térre is; hogy szeretném elfogadni Dorkát, de ehhez idő kell; hogy fontosak nekem mindketten, de nem akarok elveszni ebben az új családban.
Dorka meglepően éretten reagált:
– Nekem is furcsa ez az egész… De szeretnék itt lenni néha. Megpróbálok előre szólni.
Gábor végre megértette: nem ellene vagyok, hanem értünk aggódom.
Azóta lassan javultak a dolgok. Nem lett tökéletes minden – néha még mindig összekapunk apróságokon –, de már tudunk beszélni egymással. Néha együtt főzünk Dorkával, máskor hagyom őket kettesben apjával. És amikor végre csend van a lakásban, hálás vagyok minden nyugodt percért.
De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon képes leszek-e igazán elfogadni Dorkát? Vagy örökre kívülálló maradok ebben a családban?
Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt egy mozaikcsaládban?