Hazatérés után: A családi kötelékek ára

– Ez most komoly, apa? Száz euró? – Gábor hangja élesen hasított át a nappalin, miközben a lányom, Zsófi, zavartan nézett rám. Az unokám, Lili, még mindig a borítékot szorongatta a kezében, az arcán egyszerre öröm és bizonytalanság tükröződött.

Nem tudtam megszólalni. A húsz év alatt, amit Németországban töltöttem építőmunkásként, minden egyes forintot azért tettem félre, hogy ha egyszer hazatérek, ne kelljen szégyenkeznem a családom előtt. Most mégis úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

– Gábor, kérlek… – Zsófi próbálta csitítani a férjét, de ő csak legyintett.

– Tudod te, mennyibe kerül most egy rendes születésnap? Egy százassal mit kezdjen Lili? Egy vacsorát sem kap érte rendesen! – folytatta Gábor, miközben a szemében valami hideg számítás csillant.

Lili rám nézett. – Nagypapa, nekem ez nagyon sok pénz…

Elmosolyodtam, de belül összeszorult a szívem. Vajon tényleg ennyire megváltozott minden? Amikor én voltam gyerek, egy tábla csoki is ünnepnek számított. Most meg úgy tűnik, semmi sem elég.

Az este hátralévő részében csendben ültem a sarokban. Hallgattam, ahogy Gábor a barátainak dicsekszik az új autójával és azzal, hogy mennyit keres az IT-cégnél. Zsófi próbált mindenkinek megfelelni: sütit kínált, mosolygott, de láttam rajta a feszültséget.

Amikor végre elmentek a vendégek, Zsófi leült mellém.

– Apa… ne haragudj Gáborra. Tudod, mostanában mindenki stresszes. Drága az élet…

– Nem az zavar, hogy drága az élet – mondtam halkan. – Hanem hogy már csak erről szól minden. Hol maradnak az érzések? A család?

Zsófi lesütötte a szemét. – Néha én is érzem… De mit tehetnék? Gábor mindig azt mondja, hogy csak akkor leszünk boldogok, ha többre vágyunk.

– És te mit akarsz? – kérdeztem.

Zsófi nem válaszolt. Csak felállt és bement Lilihez.

Aznap éjjel alig aludtam. A gondolataim visszavittek azokhoz az évekhez, amikor még együtt éltünk a régi panelban Zuglóban. Akkoriban is voltak nehézségek – anyám betegsége, apám elvesztése –, de valahogy mindig összetartottunk. Most viszont úgy éreztem, mintha egy idegen családba csöppentem volna vissza.

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Zsófi kávét főzött nekem.

– Apa… beszélhetnénk?

Bólintottam.

– Gábor szerint… – kezdte bizonytalanul –, talán jobb lenne, ha nem hoznál több pénzt ajándékba. Inkább utalhatnád neki közvetlenül. Ő majd eldönti, mire költjük.

A kávé megkeseredett a számban.

– Ezt ő mondta?

– Igen… De én nem akarom! Csak… félek tőle. Néha olyan dühös lesz minden apróságon…

Felálltam. – Zsófi, én nem ezért dolgoztam végig az életemet külföldön! Hogy most azt mondják nekem: csak a pénzem kell!

Zsófi sírni kezdett. – Sajnálom…

Lili ekkor jött be pizsamában.

– Nagypapa… játszol velem?

Leültem mellé a szőnyegre. Lili elővette a társasjátékot. Ahogy néztem őt, rájöttem: talán neki még nem késő megtanítani, mi az igazi érték az életben.

Aznap délután elvittem sétálni a Városligetbe. Fagyit vettünk, beszélgettünk arról, milyen volt az én gyerekkoromban egy születésnap. Lili csillogó szemmel hallgatta.

– Nagypapa… nekem nem kell több pénz. Csak azt szeretném, ha mindig itt lennél velem.

A szívem majd’ megszakadt.

Este Gábor dühösen várt otthon.

– Hol voltatok? Miért nem szóltál?

– Sétáltunk – feleltem nyugodtan. – Lilinek meséltem a régi időkről.

Gábor csak morgott valamit az orra alatt és bevágta maga mögött az ajtót.

Az elkövetkező hetekben egyre nőtt közöttünk a feszültség. Gábor minden alkalmat megragadott, hogy célozgasson: „Bezzeg más nagyszülők lakást vesznek az unokájuknak!” Zsófi egyre többször sírt titokban. Lili pedig hozzám menekült minden alkalommal.

Egy este vacsora közben Gábor kiborult:

– Ha már ennyit dolgoztál külföldön, legalább segíthetnél nekünk lakást venni! Vagy csak magadra gondolsz?

Felálltam az asztaltól.

– Én segíteni akartam nektek. De nem így! Nem pénzzel akarom megváltani a szereteteteket!

Gábor csak legyintett. Zsófi sírt. Lili hozzám bújt.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem egy régi barátomhoz aludni. Úgy éreztem, nincs helyem többé ebben a házban.

Hetekig nem beszéltünk. Aztán egy nap Zsófi felhívott:

– Apa… hiányzol Lilinek. És nekem is.

Visszamentem hozzájuk. Gábor nem volt otthon. Zsófi átölelt.

– Sajnálom… Nem tudom, hogyan tovább…

Csak ennyit mondtam:

– Az igazi gazdagságot nem pénzben mérik.

Most itt ülök a régi fotelban és azon gondolkodom: vajon képesek vagyunk-e újra megtalálni egymást ebben a pénzhajhász világban? Vagy örökre elveszett valami köztünk?