A szégyen napja – Egy férfi bukása a Balaton partján

– Hogy néztek ki? Ez nem strand, hanem bordélyház! – kiáltottam oda a három fiatal nőnek, akik nevetve sétáltak el mellettem a Balaton partján. A hangom éles volt, szinte remegett a dühöngéstől. A feleségem, Ágnes, a karomat szorította, de nem tudott visszatartani. A lányok értetlenül néztek rám, egyikük visszaszólt: – Maga meg kicsoda, hogy megmondja, mit vegyünk fel?

A parton mindenki felkapta a fejét. Egy fiú elővette a telefonját, és videózni kezdett. Éreztem, ahogy az arcom vörösödik, de nem tudtam leállni. – Ez közterület! Itt vannak gyerekek is! – folytattam. A feleségem halkan könyörgött: – Laci, kérlek, hagyd abba! – de én csak legyintettem.

Aznap este már több százan látták a videót a Facebookon. Másnap reggelre az egész ország rólam beszélt. A munkahelyemen, egy veszprémi autóalkatrész-gyárban, a főnököm, Gábor hívott be az irodába. – Laci, ez vállalhatatlan. Nem képviselheted így a céget. – A hangja szomorú volt, de határozott. – El kell válnunk egymástól.

Hazafelé menet remegett a kezem a volánon. Otthon Ágnes sírt. – Miért kellett ezt csinálnod? Mit mondjak a gyerekeknek? – kérdezte. A lányom, Dóri bezárkózott a szobájába, csak annyit üzent Messengeren: „Apa, szégyellek.”

Az első napokban dühös voltam mindenkire. A világra, ami szerinte elromlott; a fiatalokra, akik nem tisztelik a hagyományokat; még Ágnesre is, amiért nem állt ki mellettem. De ahogy teltek a napok, egyre inkább magamba zuhantam. A barátaim közül többen elfordultak tőlem. A szomszédok suttogtak mögöttem a lépcsőházban.

Egy este Dóri kijött a szobájából. Leült mellém a kanapéra.
– Apa, miért bántottad őket? – kérdezte halkan.
– Csak… azt akartam, hogy rend legyen – motyogtam.
– De ez nem rend. Ez bántás volt. Te mindig azt mondtad nekem, hogy ne ítéljek meg senkit a külseje alapján.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy valami összetör bennem.

A következő héten kaptam egy e-mailt az egyik lánytól, akit megszégyenítettem. Nem fenyegetett, nem szidott. Csak annyit írt: „Remélem, egyszer megérti majd, mennyire fájt nekünk aznap.”

Elkezdtem gondolkodni azon, hogyan jutottam idáig. Az apám mindig szigorú volt velem. Gyerekkoromban sosem lehetett másként gondolkodni otthon. Talán ezért lettem én is ilyen? Vagy csak kifogásokat keresek?

Ágnes egyre többet hallgatott. Egy este azt mondta:
– Laci, szeretlek, de nem tudom elviselni ezt az embert, akivé váltál.

Akkor döntöttem el, hogy változtatnom kell. Elmentem egy pszichológushoz. Az első alkalommal alig bírtam megszólalni.
– Miért jött? – kérdezte Judit.
– Mert elvesztettem mindent – feleltem.
– Vagy talán most kezd el igazán keresni valamit?

Hetekig jártam hozzá. Lassan rájöttem: nem másokat kell megváltoztatnom, hanem magamat kell elfogadnom és átalakítanom.

Egyik nap újra elmentem a Balatonhoz. Leültem ugyanarra a padra, ahol minden kezdődött. Néztem az embereket: fiatalokat és időseket, fürdőruhában és pólóban, nevetve és vitatkozva. Rájöttem: mindannyian mások vagyunk, és ez így van jól.

Most már munkát keresek újra. Ágnessel lassan beszélgetni kezdünk. Dóri néha megölel.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon képes vagyok-e valaha teljesen jóvátenni azt a napot? És ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát?