Miért Mondta a Fiam, Hogy Nem Vagyok Meghívva az Esküvőjére? – Egy Anya Szíve és a Holnap Ígérete

– Anya, kérlek… ne gyere el az esküvőmre. – A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a novemberi hideg eső. Ott álltam a konyhában, kezemben a kávésbögrével, és néztem Józsit, a fiamat, akit egyedül neveltem fel, amióta hatévesen az apja elhagyott minket. A bögrét szinte elejtettem.

– Mit mondtál? – kérdeztem halkan, mintha nem hallottam volna jól, de minden szót élesen értettem.

– Nem akarom, hogy ott legyél. – Józsi hangja remegett, de nem nézett rám. A tekintete a padlót fürkészte, mintha ott találna választ arra, amit én soha nem értettem meg.

Az egész életemet neki szenteltem. Amikor az apja, Gábor, egy nap szó nélkül összepakolt és elment, én maradtam. Két műszakban dolgoztam a gyárban, hogy Józsinak legyen cipője, uzsonnája, hogy ne kelljen szégyenkeznie az iskolában. Minden este fáradtan estem haza, de mindig volt időm meghallgatni a meséit, segíteni a leckében. A saját álmaimat eltemettem valahol a gyár poros öltözőszekrényei között.

Azt hittem, mindez számít. Azt hittem, ha mindent megteszek érte, majd egyszer hálás lesz. De ahogy nőtt, egyre távolabb került tőlem. Tizenévesen már alig beszélt velem. Ha kérdeztem valamit, csak vállat vont vagy bezárkózott a szobájába. Azt mondta, ciki vagyok. Hogy túl sokat aggódom. Hogy nem értem őt.

Aztán jött az egyetem. Budapestre költözött, ritkán járt haza. Az üres lakásban csak a csend maradt velem és a fényképek a falon: Józsi első napja az iskolában, Józsi a játszótéren, Józsi és én karácsonykor. Néha felhívott, de legtöbbször csak üzenetet írt: „Minden oké.” „Dolgozom.” „Majd hívlak.”

Most pedig itt áll előttem, huszonnyolc évesen, és azt mondja: nem vagyok meghívva az esküvőjére.

– Miért? – kérdeztem végül rekedten.

– Anya… – sóhajtott fel. – Mindig mindent kontrollálni akarsz. Mindig beleszólsz mindenbe. Azt akarom, hogy ez a nap csak rólunk szóljon. Nem akarok feszültséget. Nem akarom azt érezni, hogy meg kell felelnem neked.

– Soha nem akartam irányítani téged – suttogtam. – Csak féltelek.

– Pont ez az! – kiáltott fel hirtelen. – Mindig féltettél! Soha nem hagytad, hogy hibázzak! Mindig ott voltál mindenhol! Nem tudtam levegőt venni melletted!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy harag vagy fájdalom éget-e jobban belülről.

– Te nem tudod, milyen volt nekem – mondtam halkan. – Egyedül maradni egy gyerekkel… Minden nap attól félni, hogy valamit rosszul csinálok… Hogy elveszítelek…

Józsi elfordult tőlem.

– Sajnálom – mondta végül. – De ezt most így kell tennem.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Hallgattam a régi órát a falon, ahogy kattogott. Eszembe jutott minden átdolgozott éjszaka, minden aggódás, minden öröm és minden veszekedés is. Vajon tényleg túl sokat akartam? Túl szorosra fogtam? Lehetett volna másképp?

A következő hetekben mindenki kérdezgetett: „Mikor lesz az esküvő?” „Mit veszel fel?” Csak mosolyogtam és azt mondtam: „Majd meglátjuk.” A szomszédasszonyom, Ilonka néni egyszer félrehívott:

– Mi baj van veled mostanában? Olyan sápadt vagy.

– Semmi – hazudtam.

De Ilonka néni csak legyintett:

– Tudod te jól, hogy nem lehet mindent magadban tartani.

Egy este aztán felhívtam Józsit.

– Szeretnék beszélni veled – mondtam neki.

Találkoztunk egy kávézóban a belvárosban. Ő már ott ült az ablak mellett, idegesen babrálta a telefonját.

– Anyu…

– Ne haragudj rám – mondtam gyorsan. – Tudom, hogy hibáztam sokszor. De soha nem akartam rosszat neked.

Józsi lehajtotta a fejét.

– Értem… csak… annyira más vagyok most már… És Eszter családja is… ők olyan nyugodtak… Nem akarok konfliktust.

– Nem fogok jelenetet csinálni – mondtam halkan. – Csak szeretném látni azt a napot is, amikor boldog vagy.

Sokáig hallgattunk. Végül Józsi megszorította a kezem.

– Megpróbálhatjuk… De kérlek… próbálj meg egy kicsit hátrébb lépni.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet-e egy anya valaha is „hátrébb lépni”? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem féltjük minden pillanatban?

Az esküvő napján csendben ültem hátul a templomban. Nem szóltam senkihez. Csak néztem Józsit és Esztert, ahogy egymásra mosolyognak. Láttam a boldogságot a szemükben – és egy pillanatra úgy éreztem: talán mégis jól csináltam valamit.

Most itt ülök újra ebben az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon tényleg túl lehet szeretni valakit? Vagy csak félünk attól, hogy egyszer már tényleg nem lesz ránk szükségük?

Ti mit gondoltok? Lehet egy anya túl sok? Vagy csak mi magunk nem tudjuk elengedni azt, akit annyira szerettünk?