Most a lányom 38 éves, egyedülálló, és gyereket szeretne: Egy anya szívének hullámvasútja

– Anya, én… én nem tudom, hogy mit csináljak – törte meg a csendet Zsófi, miközben a reggeli napfényben ülve az ablakpárkányon, könnyes szemmel bámult ki a kertbe. A tegnapi esküvő utózöngéje még bennem is visszhangzott: a boldog menyasszony, a család, az összes rokon, akik mind azt suttogták, „na, Zsófi mikor következik?”

– Mi történt, kicsim? – kérdeztem halkan, de már sejtettem. Az anyai szívem összeszorult. Zsófi mindig is érzékeny volt ezekre a pillanatokra, de most valami egészen más volt a tekintetében.

– Harmincnyolc éves vagyok, anya. Egyedül vagyok. És… – elcsuklott a hangja – …és gyereket szeretnék. De félek. Félek attól, hogy késő. Félek attól, hogy mit mond majd mindenki. Félek attól, hogy egyedül kell végigcsinálnom.

Leültem mellé. Megfogtam a kezét. Éreztem, ahogy remeg. Az én Zsófimmal sosem volt könnyű az élet. Az apja elhagyott minket, amikor ő még csak tíz éves volt. Én próbáltam mindent megadni neki, de mindig ott volt bennem a bűntudat: vajon elég voltam-e neki? Vajon ezért fél most annyira?

– Zsófi, nézz rám – mondtam halkan. – Nem kell félned. Én itt vagyok neked. Mindig itt leszek.

– De anya! – tört ki belőle a kétségbeesés. – Tudod te, milyen ez? Mindenki azt várja tőlem, hogy legyen férjem, családom… Most meg már azt is mondják, hogy túl késő. A kolléganőim is csak sajnálkoznak. A nagynénik meg minden családi ebéden célozgatnak. És én… én tényleg szeretnék egy gyereket! De nem akarok kompromisszumot kötni csak azért, hogy legyen valaki mellettem.

A szívem szakadt meg érte. Eszembe jutottak a saját fiatalkori álmaim: én is máshogy képzeltem az életemet. De az élet sosem úgy alakul, ahogy tervezzük.

– Zsófi, tudod, hogy nem számít mások véleménye – próbáltam bátorítani. – Ha te úgy érzed, hogy készen állsz rá, akkor vágj bele! Ma már annyi lehetőség van…

– Igen, de Magyarországon ez még mindig tabu! – csattant fel. – Egyedülálló nőként gyereket vállalni? Mindenki csak azt mondja majd: biztos valami baj van velem! Hogy miért nem kellettem senkinek… Hogy önző vagyok… Hogy tönkreteszem egy gyerek életét apa nélkül!

Elhallgattam. Nem tudtam mit mondani. Mert tudtam, hogy igaza van. A saját anyám is mindig azt hajtogatta: „egy nőnek férj kell és gyerek”. És most itt ülök a lányom mellett, aki ugyanazoktól a félelmektől szenved.

– És ha örökbe fogadnék? – kérdezte halkan Zsófi. – Vagy lombikprogramba mennék? Te támogatnál?

A kérdés úgy csapódott belém, mint egy villám. Támogatnám? Persze! De mi lesz a családdal? Mit mondok majd az unokatestvéreknek? Mit mondok majd anyámnak, aki még mindig él és minden vasárnap megkérdezi: „Zsófi mikor talál már egy rendes férfit?”

– Kicsim – mondtam végül –, én csak azt akarom, hogy boldog legyél. Ha ez az utad, akkor melletted állok.

Zsófi rám nézett. A szemében egyszerre volt hála és félelem.

– De mi lesz veled? – kérdezte halkan. – Ha én egyedülálló anyaként vállalok gyereket, mindenki téged fog hibáztatni. Hogy rosszul neveltél… Hogy nem adtál jó példát…

– Engem már nem érdekelnek mások véleményei – próbáltam mosolyogni –, túl sok évet pazaroltam el arra, hogy megfeleljek mindenkinek.

Csend lett köztünk. Hallottuk a madarakat odakint és a szomszéd kutyáját ugatni.

– Anya… félek attól is, hogy nem sikerül. Hogy már késő. Hogy lemaradtam mindenről.

Átöleltem.

– Sosem késő újrakezdeni. Sosem késő szeretni valakit – suttogtam.

Aznap délután Zsófi hazament Budapestre. Napokig nem beszéltünk. Aztán egy este felhívott.

– Anya… jelentkeztem egy meddőségi klinikára konzultációra.

A hangja remegett.

– Büszke vagyok rád – mondtam neki őszintén.

A következő hetekben minden megváltozott. Zsófi egyre többet beszélt arról, milyen lenne anyának lenni. Néha sírt a telefonban; néha nevetett azon, hogy mennyire fél mindentől.

A család persze hamar rájött valamire készülünk. Az egyik vasárnapi ebéden anyám odasúgta nekem:

– Mi baja van Zsófinak? Csak nem beteg?

– Nem beteg – feleltem –, csak más utat választott.

A sógornőm persze rögtön rákérdezett:

– Hallottam valamit… Igaz az, hogy Zsófi lombikprogramra készül? Egyedül?

A levegő megfagyott az asztal körül.

– Igen – feleltem határozottan –, és én büszke vagyok rá.

Aznap este Zsófi rám írt:

– Anya… tényleg büszke vagy rám?

– Igen, kicsim – válaszoltam –, mert bátor vagy és mert mersz önmagad lenni.

Most itt ülök a nappaliban és azon gondolkodom: vajon hány magyar nő él még így? Hányan félnek attól, hogy mások mit gondolnak róluk? Hányan mernek kiállni magukért?

Vajon tényleg olyan fontos mások véleménye? Vagy csak az számít igazán, hogy boldogok legyünk?