„Van valami a poharadban” – Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Liana, nézz rám! – szólt rám élesen Zoltán, miközben a poharát emelte, és a gyertyafény megcsillant a pezsgőben. A Gerbeaud legfelső emeletén ültünk, a város fényei alatt, mintha csak egy másik világban lennénk. A szívem hevesen vert, de nem a boldogságtól. Egy hét múlva esküvő, holnap aláírjuk a házassági szerződést, és mindenki azt várja, hogy mosolyogjak. De én csak a poharamat bámultam, és próbáltam elrejteni a remegésemet.

A pincérnő, egy fiatal lány, akinek a nevét sem tudtam, hirtelen odalépett hozzám. A haja szoros kontyban, a szeme sötét és komoly. Lehajolt, mintha csak a rendelést akarná felvenni, de a fülemhez hajolt, és alig hallhatóan suttogta: – Van valami a poharadban. Vigyázzon magára.

A vér kifutott az arcomból. A kezem remegett, ahogy letettem a poharat. Zoltán észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdezte, de a hangja hideg volt, mintha már nem is érdekelné a válasz.

– Semmi – hazudtam, de a szemem a pincérnőt kereste. Ő már eltűnt a konyhaajtó mögött.

Zoltán közelebb hajolt, és a kezemre tette a kezét. – Liana, most már tényleg elmondhatnád, mi bajod. Az utóbbi hetekben teljesen megváltoztál.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg csak a stressz miatt vagyok ilyen? Vagy valami más is van a háttérben? Az anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Liana, biztos vagy benne, hogy ez a férfi szeret téged? Nem csak a pénz miatt vagy vele?”

De hát én nem a pénz miatt voltam vele. Vagy mégis? Zoltán ötvenéves, sikeres üzletember, mindenki ismeri a nevét Budapesten. Én, a harmincéves, vidékről felkerült lány, aki mindig is többre vágyott, mint amit a sors szánt neki. Talán tényleg csak a biztonságot kerestem mellette.

– Liana, igyál velem! – mondta, és újra koccintani akart.

– Nem vagyok szomjas – feleltem, és próbáltam elhúzni a kezem.

– Ne csináld ezt velem, most, amikor végre minden rendben lehetne! – sziszegte, és a szorítása fájdalmas lett.

A pincérnő visszatért, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. A szemében félelem volt, de valami más is – talán bűntudat?

– Kérek még egy pohár vizet – mondtam halkan.

Zoltán elengedte a kezem, de a tekintete sötét lett. – Miért vagy ilyen furcsa? – kérdezte, de már nem várta meg a választ. Felállt, és elindult a mosdó felé.

A pincérnő gyorsan mellém lépett. – Ne igyon abból a pohárból. Valaki… valaki valamit belecsempészett. Láttam. – A hangja remegett.

– Ki? – kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét.

– Nem tudom, de figyeljen oda. – Ezzel eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.

A kezem remegett, a gondolataim cikáztak. Vajon Zoltán volt az? Vagy valaki más? Talán csak félreértés az egész. De a félelem nem múlt el.

Zoltán visszajött, és láttam rajta, hogy ideges. – Mi történt? – kérdezte újra, de most már nem volt benne türelem.

– Semmi, csak… nem érzem jól magam – mondtam, és felálltam. – Hazamegyek.

– Nem mész sehova! – szólt rám, és megragadta a karom. Az étterem vendégei felénk fordultak, de senki sem szólt semmit. Magyarországon az emberek inkább elfordítják a fejüket, ha baj van.

– Engedj el! – kiáltottam, és kiszabadítottam magam. A szívem a torkomban dobogott, a lábam remegett, de elindultam kifelé.

A bejáratnál utolért. – Liana, ne csináld ezt! – könyörgött, de a hangjában düh volt, nem szeretet.

– Mit tettél a poharamba, Zoltán? – kérdeztem halkan.

Először meglepődött, aztán elnevette magát. – Te megőrültél. Mit képzelsz rólam?

– A pincérnő mondta. Látta, hogy valaki valamit beletett a pezsgőmbe.

– Biztos csak félreértett valamit. – A hangja most már nyugodtabb volt, de a szeme nem mosolygott.

– Nem hiszek neked – suttogtam, és hátraléptem.

A taxiban ülve végig azon gondolkodtam, mi lett volna, ha megiszom azt a pezsgőt. Vajon tényleg Zoltán akart ártani nekem? Vagy csak valaki más, aki féltékeny volt ránk? Az anyám hangja újra visszhangzott a fejemben: „Liana, az életben csak magadra számíthatsz.”

Otthon ültem a sötétben, és a telefonomat bámultam. Zoltán hívott, üzeneteket írt, de nem válaszoltam. A házassági szerződés másnap reggel ott hevert az asztalon, de már nem volt jelentősége. Az életem egyetlen este alatt darabokra hullott.

Másnap reggel a pincérnő keresett meg a Facebookon. „Remélem, jól van. Sajnálom, hogy közbe kellett avatkoznom, de nem tudtam tétlenül nézni.” Megköszöntem neki, de a szívemben csak üresség maradt.

Azóta sem tudom, ki akart ártani nekem azon az estén. Zoltán? Egy féltékeny ismerős? Vagy csak a véletlen műve volt minden? Egy dologban biztos vagyok: soha többé nem bízom vakon senkiben.

Vajon tényleg megismerhetjük valaha is azt, akit szeretünk? Vagy mindannyian csak szerepeket játszunk egymás életében, amíg valami – vagy valaki – le nem rántja a leplet?