Szeretem az unokáimat, de a menyem nevelése tönkreteszi a családunkat

– Lajos! Cili! Azonnal hagyjátok abba a futkározást a nappaliban! – kiáltottam, miközben egy porcelán váza veszélyesen megingott az asztalon. A szívem hevesen vert, ahogy néztem, ahogy az unokáim, Lajos és Cili, kacagva kergetőznek a szőnyegen. Aztán Eszter, a menyem, megjelent az ajtóban, karba tett kézzel.

– Anikó, kérlek, ne szólj rájuk – mondta halkan, de határozottan. – Hadd legyenek gyerekek.

Éreztem, ahogy elönt a tehetetlenség. Mióta a fiam, Gábor elvette Esztert, minden látogatásom egy újabb próbatétel. Az én időmben nem volt ilyen: rend volt és fegyelem. Most viszont úgy érzem magam, mint egy idegen ebben a házban.

A múlt héten például Lajos kiborította a kakaót a kanapéra. Felpattantam, hogy segítsek feltakarítani, de Eszter csak legyintett.

– Semmi baj, majd kitisztítom – mondta mosolyogva. – Nem kell mindig mindent azonnal megoldani.

De én nem bírtam szó nélkül hagyni.

– Eszter, nem gondolod, hogy néha egy kis fegyelem nem ártana? – kérdeztem óvatosan.

– Anikó néni – szólt közbe Cili –, anya azt mondta, hogy nem baj, ha hibázunk.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg én vagyok túl szigorú? Vagy ők túl engedékenyek?

Gábor ilyenkor mindig csendben marad. Néha úgy érzem, mintha két tűz között őrlődne: az anyja és a felesége között. Egyik este, amikor Eszter már lefektette a gyerekeket, Gábor mellém ült a konyhában.

– Anya, kérlek… próbáld megérteni Esztert is – mondta halkan. – Ő így nőtt fel. Szeretné, ha a gyerekek boldogok lennének.

– De Gábor! – fakadtam ki. – Nem lehet mindent rájuk hagyni! Mi lesz így belőlük? Hogy fognak majd helytállni az életben?

Gábor csak sóhajtott.

– Tudom, hogy jót akarsz. De kérlek… ne szólj bele mindenbe.

Azóta minden látogatásom előtt gyomorgörcsöm van. Szeretem az unokáimat – ők az életem értelme. De minden alkalommal úgy érzem: elveszítem őket. Nem csak őket, hanem Gábort is. Az én fiamat.

Egyik vasárnap délután Eszter anyukája is átjött. A nappaliban ültek ketten, miközben én a konyhában próbáltam rendet rakni. Hallottam, ahogy Eszter panaszkodik.

– Anyu, Anikó néni mindig mindent kritizál…

Aztán csend lett. Éreztem, hogy rólam beszélnek. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját családomban.

Este Cili odabújt hozzám.

– Nagyi, miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját.

– Néha nehéz megérteni egymást – suttogtam.

Aztán eljött az a nap is, amikor Lajos az iskolából sírva jött haza. Valaki csúfolta őt az udvaron. Eszter ölelte magához és azt mondta:

– Nem baj, kisfiam! Ne törődj velük!

Én viszont úgy éreztem: most kellene megtanítani neki, hogyan álljon ki magáért. De Eszter rám nézett és csak ennyit mondott:

– Kérlek… hagyd most ezt rám.

Aznap este alig tudtam aludni. Vajon tényleg ennyire más világban élünk? Vagy csak én ragaszkodom görcsösen a régi elvekhez?

Egyre többször érzem magam feleslegesnek. Mintha már nem lenne rám szükség. Pedig csak jót akarok…

A múlt héten végül összevesztünk Eszterrel. Hangos szóváltás lett belőle:

– Nem bírom tovább! – kiáltotta Eszter. – Mindig mindent jobban tudsz! Miért nem bízol bennem?

– Mert félek! – tört ki belőlem. – Félek, hogy elveszítem a családomat!

Csend lett. Gábor csak állt közöttünk és nem tudott mit mondani.

Most itt ülök a nappaliban egyedül. Hallom kintről Lajos és Cili nevetését. Szeretem őket… de vajon hol van az én helyem ebben az új családban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet elmenni nagyszülőként anélkül, hogy megbontanánk a családi békét?