Soha Nem Gondoltam Volna, Hogy A Családi Látogatások Ennyire Kimerítőek Lehetnek – Főleg, Ha Az Unokaöcsém Is Jön

– Már megint jönnek – motyogtam magam elé, miközben a kútból húztam fel a vizet. A vödör nyikorgott, a kötél a tenyerembe vágott, és a reggeli hűvös levegőben is éreztem, ahogy a hátamon lecsorog az izzadság. A tyúkok már türelmetlenül kotkodácsoltak, a kecske a kerítésnél toporgott, mintha csak ő is tudná, hogy ma nem lesz nyugalom.

A házban már ott volt a feszültség. Anyám hangja csengett a fejemben: „Jól nézzen ki minden, amikor jönnek! A családnak csak a legjobbat!” De már nem vagyok húszéves, sőt, ötven is elmúltam. Egyedül maradtam a házban, mióta apám meghalt, és a testvéremék csak akkor jönnek, ha valami ünnep vagy hétvége van. De ilyenkor minden rám szakad: a pincéből fel kell hozni a befőtteket, a lekvárokat, a savanyúságot, a húsokat, mindent, amit egész évben gyűjtögettem.

A legrosszabb azonban az unokaöcsém, Gergő. Tizenhat éves, és úgy viselkedik, mintha mindenki szolgája lennék. Tavaly, amikor itt voltak, csak a telefonját nyomkodta, és amikor megkértem, hogy segítsen behozni a fát, csak annyit mondott: „Majd később, most beszélek a barátaimmal.” Aztán persze sosem segített.

Most is, ahogy a kapu nyikorgott, már tudtam, hogy kezdődik a cirkusz. A nővérem, Ágnes, harsányan köszönt: – Szia, Zsuzsa! De jó, hogy látunk! – és már jött is be, mintha hazaérkezett volna. Gergő mögötte, fején a kapucni, fülében a fülhallgató.

– Szia, Gergő! Segítenél behozni a vizet? – kérdeztem, de csak egy vállrándítást kaptam válaszul. Ágnes persze rögtön rám szólt: – Jaj, hagyd már, egész héten tanult, hadd pihenjen! – Mintha én nem dolgoznék egész héten.

A nappaliban már ott volt a feszültség. A nővérem leült a kanapéra, és elkezdte sorolni, hogy mennyi gondja van a városban: a munka, a gyerek, a férje, aki sosem segít. Én csak bólogattam, miközben a konyhában próbáltam mindent előkészíteni. A pinceajtó nyikorgott, ahogy lementem, és a sötétben tapogatózva próbáltam megtalálni a befőttesüvegeket. A hátam majd leszakadt, mire mindent felhoztam.

– Gergő, legalább a kenyeret vidd ki az asztalra! – szóltam ki, de ő csak a szemét forgatta. – Nem vagyok pincér – dünnyögte, és visszabújt a telefonjába.

A vacsora közben Ágnes arról beszélt, mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen szép helyen élhetek, mennyi friss levegő, mennyi finom házi étel. – Bárcsak nekünk is lenne kertünk! – mondta, miközben a harmadik szelet kenyeret kente meg a lekvárommal.

– Akkor miért nem segítesz legalább most? – csúszott ki a számon, és éreztem, hogy a hangom remeg. Ágnes rám nézett, mintha pofont adtam volna neki. – Hát, ha ennyire terhesek vagyunk, akkor szólj! – mondta sértetten, és Gergő is felkapta a fejét.

– Nem erről van szó, csak… – próbáltam magyarázni, de már késő volt. A levegő megfagyott, mindenki csendben kanalazta a levest.

Este, amikor végre elmentek sétálni a faluba, leültem a konyhaasztalhoz, és csak bámultam a kezemet. A körmöm alatt föld, a tenyerem repedezett, a hátam sajgott. Eszembe jutott, amikor gyerekek voltunk, és anyám mindig azt mondta: „A család a legfontosabb.” De most csak azt éreztem, hogy a család a legnagyobb teher.

Aztán visszajöttek, és Gergő hangosan panaszkodott, hogy nincs wifi, hogy unalmas itt, hogy minek kell mindig vidékre jönni. Ágnes csak legyintett: – Majd megszokod, fiam, ez is az élet része.

Éjjel alig aludtam. Hallottam, ahogy Gergő a szobájában zenét hallgat, ahogy Ágnes a fürdőben telefonál. Reggel korán keltem, hogy megetessem az állatokat, de mire visszaértem, már mindenki ébren volt, és követelte a reggelit.

– Zsuzsa, nincs még kávé? – kérdezte Ágnes álmosan. – Gergő, hozzál vizet a kávéhoz! – szóltam, de csak egy „Nem vagyok cseléd!” választ kaptam.

A nap végére már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Amikor végre elmentek, leültem a verandára, és csak néztem az üres udvart. A csend szinte fájt, de mégis megkönnyebbülés volt.

Vajon én lettem ennyire türelmetlen, vagy tényleg nem látják, mennyire nehéz nekem ez az egész? Meddig kell még ezt csinálnom, hogy végre észrevegyék: én is csak ember vagyok, nem egy szolgáló?

„Ti is éreztétek már, hogy a család néha inkább teher, mint öröm? Vagy csak én vagyok ilyen önző?”