Az én lakásom másé, a testvéremé az övé – Egy családi igazságtalanság története

– Miért nem értheted meg, anya, hogy nekem is szükségem lenne egy saját térre? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen szorítottam a bögrét. Anyám rám sem nézett, csak a tűzhelyen fortyogó levesre figyelt.

– Mert az a lakás most ki van adva, Zsófi. A pénzre szükségünk van. – mondta halkan, de határozottan. – És különben is, te mindig is jól elvoltál itthon.

A szívem összeszorult. Gyerekkoromban is mindig ezt hallottam: „Te vagy az okosabb, te jobban bírod.” De most már huszonnyolc éves vagyok. A bátyám, Gergő, egy évvel idősebb nálam, de ő már három éve külön lakik – abban a lakásban, amit a nagymamánk hagyott ránk. Pontosabban: ránk hagyott volna, ha anyám nem dönt úgy, hogy az az övé lesz.

Gergő mostanában egyre többször panaszkodik anyának: – Anya, nem tudom fizetni a rezsit. Megint elmaradtam a villanyszámlával. – És anya ilyenkor mindig megsajnálja. Elintézi helyette. Megoldja. Én pedig ott ülök mellettük, és érzem, ahogy egyre jobban eltávolodok tőlük.

A saját lakásom – amit papíron én is örököltem – most egy idegen családé. Havonta jön a bérleti díj, de abból én semmit sem látok. Anyám azt mondja: „Majd ha Gergő talpra áll, akkor beszélhetünk róla.” De mikor fog talpra állni? Amikor végre elismeri, hogy felnőtt férfi létére nem tudja ellátni magát?

Egyik este Gergő átjött vacsorára. Az asztalnál ülve arról beszélt, hogy mennyire nehéz most minden: – A munkahelyemen leépítések lesznek. Lehet, hogy elveszítem az állásomat is. Nem tudom, mi lesz velem.

Anyám rögtön odaugrott hozzá: – Ne aggódj, kisfiam! Majd megoldjuk! Ha kell, én is dolgozom még többet! Csak ne aggódj!

Én csak néztem őket. Egy szó sem jött ki a torkomon. Aztán hirtelen felálltam:

– És velem mi lesz? Nekem ki segít? Nekem ki ad lehetőséget arra, hogy végre önálló életem legyen?

Anyám rám nézett. A tekintetében ott volt az a régi szigorúság: – Te mindig is erős voltál, Zsófi. Neked nincs szükséged annyi segítségre.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gergő zavartan lesütötte a szemét. Nem szólt semmit.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az erősebb? Vagy csak anyámnak kényelmesebb így? Hogy mindig van egy gyereke, akit sajnálhat és egy másik, akitől elvárhat mindent?

Másnap reggel elhatároztam: beszélek apámmal. Ő mindig csendes volt, ritkán szólt bele a családi vitákba. De most szükségem volt rá.

– Apa, szeretnék beszélni veled valamiről – kezdtem óvatosan.

– Tudom, miről van szó – mondta halkan. – Látom rajtad már régóta.

– Szeretném visszakapni a lakásomat. Vagy legalább azt a részét, ami engem illetne. Nem akarok tovább itthon lakni úgy, hogy közben lenne hova mennem.

Apa sóhajtott: – Anyád félti Gergőt. Mindig is féltette. De igazad van. Nem lehet ezt így tovább csinálni.

– Akkor miért nem mondod el neki?

– Mert ő nem hallgat rám sem…

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: ebben a családban mindenki fél valamitől vagy valakitől. Anyám attól fél, hogy Gergő elbukik. Apa attól fél, hogy anyám elhagyja vagy megharagszik rá. Én pedig attól félek, hogy sosem lesz saját életem.

Egy héttel később újra szóba hoztam anyánál:

– Anya, kérlek… legalább hadd rendezzem be a szobámat úgy, ahogy szeretném! Hadd legyen legalább egy kis részem abból az életből, amit megérdemelnék!

De ő csak megrázta a fejét: – Nem lehet most változtatni semmin. Gergőnek most nagyobb szüksége van mindenre.

Akkor értettem meg igazán: ebben a családban mindig lesz valaki fontosabb nálam.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretném megkapni azt, ami járna nekem? Hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy hiába nőnek fel, sosem lesznek igazán felnőttek a saját családjuk szemében?

„Lehet valaha igazságot tenni egy ilyen családban? Vagy örökre be kell érnem azzal, amit mások hagynak nekem?”