A titkok súlya: Egy özvegy vallomása
– Hogy tehetted ezt velem, László? – suttogtam a sötét nappaliban, miközben a kezem remegett a régi, megsárgult borítékok között. A temetés óta először voltam egyedül a lakásban. A gyerekek hazamentek, a barátok is elmaradoztak, csak én maradtam és a csend, amely most már örökre beborította az otthonunkat.
A szekrény tetején találtam rá arra a poros cipősdobozra, amit soha nem láttam azelőtt. A dobozban több tucat levél volt, mindegyik ugyanannak a nőnek címezve: „Kedves Éva!” A szívem hevesen vert, ahogy olvasni kezdtem az első sort: „Nem tudom, valaha is elfelejtelek-e…”
Éva. Az első szerelme. Tudtam róla, persze. László néha mesélt róla, de mindig csak futólag, mintha egy régi filmrészletet idézne fel. Soha nem gondoltam volna, hogy még mindig ír neki – hogy évtizedeken át leveleztek titokban. Hogy minden évfordulónk, minden közös karácsonyunk alatt ott volt valahol Éva is, láthatatlanul.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Harag és fájdalom kavargott bennem. Hogy lehetett ilyen kegyetlen? Hogy lehetett ilyen gyáva? Miért nem mondta el? Vajon én is csak egy pótlék voltam neki? Egy menedék, amikor Éva már nem volt elérhető?
A következő napokban csak bolyongtam a lakásban. A gyerekeim – Gábor és Zsófi – aggódva néztek rám.
– Anya, minden rendben? – kérdezte Zsófi egyik este.
– Persze, kicsim – hazudtam. Nem akartam rájuk zúdítani mindazt, amit éreztem. Nem akartam lerombolni az apjuk emlékét.
De nem bírtam magamban tartani. Egy este leültem Gáborral a konyhában.
– Találtam valamit apátokról – kezdtem halkan. – Leveleket… egy másik nőnek.
Gábor arca megkeményedett.
– És mit írt bennük?
– Szerelmes volt belé. Mindig is szerelmes maradt.
Csend lett. Gábor csak bámult maga elé.
– Szerinted ez azt jelenti, hogy nem szeretett minket? – kérdezte végül.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De azt hiszem, szeretett… csak máshogy.
Aznap éjjel nem aludtam. Újra és újra olvastam a leveleket. László leírta bennük minden félelmét, vágyát, csalódását. Írt Évának arról is, hogy boldog velem – de sosem felejtette el őt. Az egyik levélben ezt írta: „Judit jó hozzám. Szeretem őt… de te vagy az igazi otthonom.”
Ez a mondat úgy mart belém, mint egy kés.
Másnap felhívtam Évát. Megkerestem a címét az egyik borítékon. A hangja meglepően nyugodt volt.
– Tudtam, hogy egyszer jelentkezel – mondta csendesen.
– Miért? Miért írtatok egymásnak ennyi éven át?
– Mert amit egyszer elveszítettünk, azt sosem kaptuk vissza – felelte. – De László boldog volt veled. Erről mindig írt nekem.
Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy még nagyobb fájdalmat érzek-e.
A következő hetekben próbáltam újraépíteni magamat. Elmentem sétálni a Margitszigetre, ahol Lászlóval annyiszor jártunk. Próbáltam emlékezni arra az emberre, akit ismertem – vagy akit hittem, hogy ismerek.
Egy este Zsófi odabújt hozzám.
– Anya… szerinted lehet valakit igazán szeretni úgy, hogy közben másra is gondolunk?
Sokáig hallgattam.
– Talán igen – mondtam végül. – De azt hiszem, az igazi szeretet az őszinteségben rejlik.
Most itt ülök a nappaliban, körülöttem László emlékei és azok a levelek. Már nem sírok annyit. Próbálom elfogadni: az élet néha bonyolultabb annál, mint amit elbírunk.
Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi hazugság után? Meg lehet-e bocsátani annak, aki már nincs itt? És vajon én is hordozok-e magamban olyan titkokat, amelyekről soha nem beszéltem senkinek?