Segítség! Az öcsém pénzt akar az esküvőjére, és szétszakad a családunk

– Nem érdekel, Zsófi! Nekem most kell a pénz, nem majd tíz év múlva! – Gábor hangja visszhangzott a nappaliban, miközben anyánk arcán könnyek csillogtak. Apám némán ült a fotelben, ujjai görcsösen szorították a karfát. Én csak álltam ott, mint egy idegen a saját családomban.

Az egész egy szombat délután kezdődött. Gábor bejelentette, hogy eljegyezte Katát, és három hónap múlva esküvőt akarnak. Mindenki örült, anyám máris tervezgette a menüt, apám pedig csendben bólintott. De aztán Gábor előállt a kérésével: nincs elég pénzük lakást bérelni, ezért szeretné, ha a szüleink eladnák a házat vagy legalább kivennék belőle az ő részét. „Hiszen úgyis örökölnénk egyszer!” – mondta könnyedén.

A levegő megfagyott. Anyám azonnal tiltakozott: – Gábor, ez az otthonunk! Hova mennénk?

Gábor csak legyintett: – Elég lenne egy kisebb lakás nektek. Nekem most van szükségem erre a pénzre. Zsófi is megkapná a részét, igaz?

Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. Én vagyok a nagyobb testvér, mindig én voltam az „ész” a családban. De most csak azt éreztem, hogy valami végleg eltört bennünk.

Az elkövetkező napokban minden beszélgetés erről szólt. Anyám sírva főzte a vacsorát, apám egyre többet ivott esténként. Gábor pedig újra és újra hívott: – Zsófi, beszélj már velük! Neked mindig hallgatnak! Nem érted, hogy ez most élet-halál kérdés nekem?

Próbáltam beszélni vele: – Gábor, nem lehet csak úgy kivenni a részedet. Ez nem így működik. És gondolj anyáékra! Hova mennének? Ez az otthonuk negyven éve!

De ő csak dühösen csapta le a telefont.

Egyik este apám odajött hozzám: – Kislányom, te mit gondolsz? Eladjuk? Vagy adjunk neki kölcsönt? De miből?

Nem tudtam mit mondani. Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorunk nyarai: Gáborral együtt bicikliztünk a kertben, anyánk palacsintát sütött, apánk füvet nyírt. Most meg egymás torkának esünk egy kis pénz miatt?

A következő hétvégén Gábor és Kata átjöttek ebédre. Kata csendben ült, zavartan piszkálta a villáját. Gábor viszont nem kertelt:

– Döntöttetek már? Mert nekünk most kellene tudni, hogy lesz-e pénzünk lakásra vagy sem.

Anyám sírva fakadt: – Fiam, miért teszed ezt velünk? Nem elég, hogy örülünk az esküvődnek? Miért kell mindent pénzre váltani?

Gábor arca elvörösödött: – Mert nekem sosem volt semmim! Zsófi mindig mindent megkapott! Most végre én is szeretnék valamit!

Felugrottam: – Ez nem igaz! Mindig támogattalak! De ez nem így megy! Nem lehet zsarolni a családot!

Apám közbeszólt: – Elég legyen! Nem adunk el semmit! Ha kell, keresünk valami más megoldást.

Gábor felállt, Kata után indult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, visszafordult:

– Akkor ne számítsatok rám az esküvőn!

Az ajtó becsapódott. Anyám zokogott. Apám némán ült tovább.

A következő hetekben nem beszéltünk Gáborral. Anyám minden nap sírt, apám még többet ivott. Én próbáltam dolgozni, de minden gondolatom körülöttük járt. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy Gábor az? Miért lett ilyen fontos mindenkinek a pénz?

Egy este anyám odajött hozzám:
– Zsófi, én nem akarom elveszíteni a fiamat…
– Én sem – suttogtam.

Végül úgy döntöttem, írok Gábornak egy hosszú levelet. Leírtam benne mindent: mennyire szeretjük őt, mennyire fáj ez az egész helyzet nekünk is. Megírtam azt is, hogy segíteni akarunk neki, de nem ilyen áron.

Néhány nap múlva kaptam tőle egy rövid üzenetet: „Majd beszélünk.”

Azóta sem tudom, mi lesz velünk. Vajon tényleg ennyit ér egy család? Egy ház ára? Vagy van még remény arra, hogy egyszer újra együtt tudunk nevetni egy vasárnapi ebédnél?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határ, ahol már nemet kell mondani annak is, akit a legjobban szeretsz?