Az anyám segített az exfeleségemen, de a mostani feleségemen nem akar – Vajon én vagyok a hibás?
– Nem, Gergő, nem jöhettek ide lakni! – Anyám hangja keményen csengett, ahogy az ajtófélfának támaszkodott. Az eső dobolt a kabátomon, Dóra a kocsiban várta, hogy végre valami jó hírt vigyek neki. – Miért? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Régen, amikor Zsuzsival bajban voltunk, te magad mondtad, hogy segítened kell! Akkor bezzeg beengedted őt is, még külön szobát is kapott! Most meg…
Anyám szeme összeszűkült. – Zsuzsi más volt. Ő családtaggá vált. Dóra… Dóra csak bajt hozott rád. – A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. – Anya, ez nem igaz! Dóra szeret engem. Csak most nehéz helyzetbe kerültünk. A munkahelyem megszűnt, az albérletből kiraktak minket…
– És ki miatt? – vágott közbe anyám. – Ki mondta neked, hogy hagyd ott a biztos állásod a gyárban? Ki mondta, hogy költözz el Zsuzsitól csak azért, mert Dóra azt akarta? Mindig csak sodródsz, Gergő! – A hangja megtelt keserűséggel.
A kocsiban Dóra idegesen dobolt az ujjával a műszerfalon. Láttam rajta az ablakon keresztül, hogy sír. Tudtam, mennyire megalázó neki ez az egész. Mióta együtt vagyunk, anyám sosem fogadta el igazán. Pedig Dóra próbálkozott: főzött neki töltött káposztát karácsonykor, segített a kertben tavasszal, még a régi családi fotókat is nézegette vele.
De anyám mindig csak Zsuzsit emlegette. „Bezzeg Zsuzsi milyen rendes volt!” „Zsuzsi sosem szólt vissza!” „Zsuzsi mindig segített!” Mintha Dóra csak egy árnyék lenne Zsuzsi mellett.
A múltam kísértett. Amikor elváltam Zsuzsitól, mindenki engem hibáztatott. A barátaim elfordultak tőlem, apám is csak annyit mondott: „Majd rájössz, mit veszítettél.” De én hittem abban, hogy Dórával új életet kezdhetek. Hogy ő más lesz.
Most viszont ott álltam anyám ajtajában, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rosszat tett. – Anya… kérlek… legalább pár hétre… Amíg találok munkát…
Anyám arca megkeményedett. – Nem akarom ezt a házat újra veszekedésekkel teli látni. Amikor Zsuzsi itt volt, béke volt. Veletek csak baj van. És különben is… – elhallgatott egy pillanatra –, Dóra sosem fogadott el engem igazán.
– Ez nem igaz! – kiáltottam fel. – Ő mindent megtett! Te vagy az, aki mindig elutasította!
Anyám szeme könnyes lett egy pillanatra, de aztán gyorsan elfordult. – Menjetek haza, Gergő. Oldjátok meg ti magatok.
Visszasétáltam a kocsihoz. Dóra rám nézett vörös szemekkel. – Mit mondott? – suttogta.
– Nem… nem enged be minket – feleltem halkan.
Dóra ökölbe szorította a kezét. – Tudtam! Tudtam, hogy utál engem! Mindig is utált!
– Nem utál… csak… csak nem érti meg a helyzetünket.
– Dehogynem! Csak azt sajnálja, hogy nem Zsuzsival vagy még mindig! – sírta el magát Dóra.
Hazafelé csendben ültünk egymás mellett. Az utcák üresek voltak, az eső csak zuhogott tovább. A fejemben anyám szavai visszhangoztak: „Mindig csak sodródsz”.
Otthon Dóra leült az ágy szélére és maga elé bámult. – Mi lesz velünk? – kérdezte halkan.
– Megoldjuk valahogy – próbáltam biztatni, de magam sem hittem benne.
Másnap reggel felhívtam Zsuzsit. Tudtam, hogy ez őrültség, de ő mindig jóban volt anyámmal. Talán tudna beszélni vele.
– Szia Gergő! Rég hallottam felőled – szólt bele Zsuzsi a telefonba.
– Szia… Figyelj… nagy bajban vagyunk Dórával… Anyám nem enged be minket… Nem tudnál vele beszélni?
Zsuzsi sóhajtott. – Gergő… Én már nem tartozom oda. De tudod mit? Megpróbálom.
Aznap este anyám felhívott.
– Zsuzsi keresett ma… Azt mondta, adjak még egy esélyt neked… De Gergő… én már nem tudok úgy bízni benned, mint régen.
– Miért? Mit rontottam el ennyire?
– Az egész család széthullott miattad. Apád is csak hallgat mostanában. A testvéred sem jön már haza ünnepekre. Mindenki haragszik mindenkire.
– De anya… én csak boldog akartam lenni!
– Néha a boldogság túl nagy áldozatot követel.
Letette a telefont.
Aznap éjjel nem aludtam. Néztem Dórát, ahogy csendben sír a párnájába fordulva. Vajon tényleg én vagyok minden baj forrása? Vagy csak anyám képtelen elfogadni azt, hogy új életet kezdtem?
Most itt ülök egy kávézóban és írom ezt a történetet. Talán ti jobban értitek majd: Vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy van olyan pont az életben, amikor már nem lehet visszafordulni? Ti mit tennétek a helyemben?