Ramenleves és Csend: Hogyan Próbáltam Kitenni a Saját Gyerekeimet a Lakásomból

– Már megint csak ramenlevest esztek? – kérdeztem fáradtan, miközben a konyhaasztalra néztem, ahol a két felnőtt gyerekem, Gergő és Dóri, a harmadik napja ugyanazt a zacskós levest kanalazta. A szívem egyszerre szorult össze a sajnálattól és a dühösségtől.

– Anya, most nincs pénzünk másra – válaszolta Dóri, és lesütötte a szemét. Gergő csak vállat vont, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Tudtam, hogy nem könnyű most fiatalnak lenni Magyarországon. Tudtam, hogy az albérletárak az egekben, és hogy a fizetésekből alig lehet kijönni. De ők már 27 és 29 évesek voltak, és én úgy éreztem, elfogyott a türelmem. Egész életemben értük dolgoztam, most pedig, hogy végre nyugdíjba mentem, azt hittem, lesz egy kis időm magamra. Ehelyett minden nap ugyanaz: mosogatás utánuk, főzés nekik, aggódás értük.

– Nem lehet ez így tovább – mondtam ki hangosan, inkább magamnak, mint nekik.

Gergő felkapta a fejét. – Mire gondolsz?

– Arra, hogy ideje lenne önálló életet kezdenetek. Nézzetek körül albérlet ügyben! Vagy legalább próbáljatok meg összefogni valakivel – mondtam remegő hangon.

Dóri szeme könnybe lábadt. – Anya, tudod jól, hogy mennyit keresek a könyvtárban. Gergőnek is csak alkalmi munkái vannak. Hova menjünk?

– Nem tudom – feleltem őszintén. – De nem maradhattok örökké itt. Nekem is kell egy kis nyugalom. Szeretnék végre magamra gondolni.

A következő napokban feszültség költözött a lakásba. Reggelente csendben mentünk el egymás mellett. Próbáltam nem nézni rájuk, amikor láttam, hogy a maradék kenyeret eszik vacsorára. De közben dühös voltam rájuk – és magamra is.

Egyik este Gergő bejött a nappaliba, ahol épp egy régi fényképalbumot nézegettem.

– Anya, tényleg azt akarod, hogy menjünk? – kérdezte halkan.

– Igen – mondtam ki nehezen. – Szeretlek titeket, de nem bírom tovább ezt a helyzetet.

– És ha nem találunk semmit? Ha az utcára kerülünk?

– Nem fogtok az utcára kerülni – próbáltam határozott lenni. – De muszáj felnőni. Nekem is jogom van élni egy kicsit.

Aznap este alig aludtam valamit. A gondolatok csak kavarogtak a fejemben: vajon rossz anya vagyok? Túl önző lettem volna? Vagy éppen azzal ártok nekik, ha továbbra is mindent megcsinálok helyettük?

Másnap reggel Dóri egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmegyek egy albérletet megnézni.” Gergő egész nap nem szólt hozzám egy szót sem. Este aztán leült mellém.

– Anya, beszéltem egy haverommal. Lehet, hogy összeköltözünk egy panelban Kőbányán. Nem lesz könnyű, de… talán menni fog.

A szívem egyszerre volt büszke és szomorú. Tudtam, hogy nehéz lesz nekik – de azt is tudtam, hogy muszáj ezt meglépniük.

Az elkövetkező hetekben lassan elkezdtek csomagolni. Dóri sírt az első éjszakán az új albérletben; Gergő panaszkodott a penészre és a hidegre. De valahogy mégis boldogabbnak tűntek.

Én pedig ott maradtam egyedül a csendes lakásban. Néha hiányzott a zsivajuk, néha pedig élveztem a nyugalmat. Sokszor gondolkodtam azon, vajon jól döntöttem-e.

Egy este felhívtak videón: mindketten egyszerre jelentkeztek be. Nevetve meséltek az új életükről, a nehézségekről és apró örömökről.

– Anya, köszönjük, hogy kilökdöstél minket a fészekből – mondta Dóri mosolyogva.

Letettem a telefont, és könnyek szöktek a szemembe. Vajon tényleg ilyen nehéz elengedni azt, akit annyira szeretsz? És vajon minden anya átéli ezt egyszer?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig kell segíteni a gyerekeinket, és mikor jön el az idő, hogy elengedjük őket?