Fiam és a Menyem Nem Akarnak Kiköltözni a Lakásból, Amit Csak Egy Évre Adtunk Nekik

– Gergő, kérlek, csak öt percet adj! – szóltam utána, miközben már a bejárati ajtó felé tartott.

Nem fordult vissza. Csak annyit mondott: – Most nem érek rá, anya. Majd este beszélünk.

Ott álltam a folyosón, kezemben a kulccsal, amit másfél éve adtam oda nekik. Akkor még azt hittem, hogy csak egy évre lesz szükségük. Egy év, amíg összeszedik magukat, Zsófi befejezi az egyetemet, Gergő pedig talál egy rendes állást. Most viszont úgy tűnik, mintha örökre beköltöztek volna abba a lakásba, amit apámmal együtt harminc évig fizettünk.

A férjem, Laci, már hónapok óta mondogatja: – Ildikó, ez így nem mehet tovább. Nekünk is kellene az a lakás. Azt ígérték, hogy csak egy évig maradnak.

De hogyan mondjam meg a fiamnak, hogy ideje menniük? Hogy már nem férünk el egymás mellett ebben a városban sem? Hogy a húga, Réka is szeretne végre önálló életet kezdeni, de nincs hová mennie?

Aznap este leültem Gergővel beszélgetni. Zsófi nem volt otthon – állítólag dolgozott, de valójában tudtam, hogy csak el akarta kerülni ezt a beszélgetést.

– Fiam, tudod jól, hogy szeretünk titeket. De ezt a lakást csak kölcsönadtuk. Réka is szeretne beköltözni, és nekünk is szükségünk lenne rá. Megbeszéltük, hogy egy évig maradtok.

Gergő sóhajtott. – Anya, tudom. De most minden olyan bizonytalan. Zsófi még nem talált rendes munkát, én is csak szerződéses vagyok. Hová menjünk? Albérletet nem engedhetünk meg magunknak.

– De hát meddig tart ez még? – kérdeztem halkan. – Nem lehet mindig mindent ránk hárítani.

– Majd megoldjuk – mondta gyorsan, de láttam rajta, hogy fogalma sincs hogyan.

Aznap éjjel alig aludtam. Laci mellettem forgolódott az ágyban.

– Ildikó, ha nem lépünk valamit, soha nem fognak elköltözni. Réka már sírva könyörgött nekem tegnap.

Másnap reggel Zsófi várt rám a lépcsőházban.

– Ildikó néni… – kezdte bizonytalanul. – Tudom, hogy most nehéz mindenkinek. De mi tényleg próbálkozunk. Csak… olyan drága minden. És Gergő is annyira stresszes mostanában.

– Értem én, Zsófi – válaszoltam fáradtan –, de nekünk is vannak gondjaink. Réka is szeretne végre saját szobát. És mi sem fiatalodunk már.

Zsófi lehajtotta a fejét.

– Megpróbálunk gyorsabban lépni – mondta halkan.

De hetek teltek el, és semmi sem változott. Egyre több volt a feszültség. Réka már alig szólt hozzám; Laci is csak morgott magában. A családi ebédek kínos csendben teltek.

Egy vasárnap délután Réka kiborult:

– Miért mindig Gergőék számítanak? Nekem soha nem segít senki! Nekem is járna egy kis önállóság!

Nem tudtam mit mondani neki. Csak ültem ott némán, és éreztem, ahogy széthullik körülöttem minden.

Aznap este Laci ultimátumot adott:

– Vagy most szólsz nekik komolyan, vagy én fogom megmondani!

Féltem ettől a pillanattól. De végül összeszedtem magam és leültem Gergővel és Zsófival beszélni.

– Nézzétek – kezdtem remegő hangon –, nagyon szeretlek titeket. De ennek most véget kell vetni. Szükségünk van arra a lakásra. Kérlek benneteket, három hónapon belül költözzetek ki.

Gergő először csak nézett rám döbbenten.

– Anya… ezt komolyan gondolod?

– Igen – mondtam halkan –, komolyan.

Zsófi sírva fakadt. Gergő felállt és becsapta maga mögött az ajtót.

Azóta alig beszélünk. A családunk darabokra hullott; Réka boldogabb lett ugyan, de én minden este azon gondolkodom: vajon jól tettem? Hol van az a határ, amikor már nem segíthetek tovább? És vajon visszakapom-e valaha azt a szeretetet és bizalmat, amit elveszítettem ezen az estén?

Lehet-e úgy segíteni a gyerekeinknek, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Ti mit tennétek a helyemben?