Hogyan találtam erőt az imában, amikor a családom elfordult tőlem

– Már megint későn jöttél haza, Anna! – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a törlőkendővel. Az eső dobolása az ablakon csak még nyomasztóbbá tette a csendet, ami utána következett. Apám szótlanul ült a sarokban, tekintete elkerülte az enyémet. A testvérem, Gergő, a telefonját nyomkodta, mintha semmi sem történne.

– Dolgoztam, anya. Tudod, hogy túlóráznom kellett – próbáltam magyarázkodni, de már tudtam, hogy felesleges. Mióta elmondtam nekik, hogy nem akarok jogász lenni, hanem hittantanár szeretnék lenni egy vidéki iskolában, mintha idegenné váltam volna számukra.

– Hittantanár? – kérdezte apám akkor, hetekkel ezelőtt. – Mi lesz így belőled? Nem ezért fizettük az egyetemet! – A szavai még most is visszhangzanak bennem.

Aznap este minden megváltozott. A családom rideggé vált velem. Anyám nem szólt hozzám napokig, apám csak annyit mondott: „Ha ezt választod, ne számíts ránk.” Gergő pedig egyszerűen kinevetett.

Az első hetekben úgy éreztem, mintha egyedül lennék az egész világon. A barátaim közül is sokan elfordultak tőlem – nem értették, miért választanék egy ilyen bizonytalan pályát. Egyedül Istenhez tudtam fordulni. Minden este letérdeltem az ágyam mellett, és imádkoztam: „Uram, adj erőt! Mutasd meg az utat!”

Egyik este különösen nehéz volt. Anyám hangját hallottam a nappaliból:

– Nem bírom tovább ezt a szégyent! Mit fognak szólni a rokonok? Anna mindent tönkretett!

A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Úgy éreztem, mintha egy sötét veremben lennék, ahonnan nincs kiút. De valami mégis arra késztetett, hogy ne adjam fel. Talán az ima volt az, talán az a halvány remény, hogy egyszer majd elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

Az egyik vasárnap reggel elmentem a templomba. Ott találkoztam Évával, az idős hittanárnővel, aki mindig kedvesen mosolygott rám. Megérezte rajtam a fájdalmat.

– Anna, tudod, hogy Isten mindig veled van? – kérdezte halkan.

– Néha úgy érzem, teljesen egyedül vagyok – vallottam be neki.

Éva megszorította a kezem.

– Az Úr sosem hagy magadra. Néha a legnagyobb sötétségben találjuk meg a legerősebb fényt.

Ez a mondat valahogy belém égett. Attól kezdve minden nap próbáltam megtalálni azt a kis fényt. Elkezdtem önkénteskedni a templomban; segítettem rászoruló gyerekeknek tanulni, beszélgettem magányos idősekkel. Az ő hálájuk és szeretetük lassan begyógyította a sebeimet.

De otthon továbbra is fagyos volt a légkör. Egy este apám váratlanul bejött a szobámba.

– Anna… – kezdte bizonytalanul. – Anyáddal beszéltünk rólad. Nem értjük ezt az egészet… De látjuk, hogy boldogabb vagy így. Talán… talán nekünk is változnunk kellene.

A szívem hevesen vert. Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem:

– Én csak azt szeretném, ha büszkék lennétek rám…

Apám bólintott.

– Idő kell hozzá. De próbálkozunk.

Ez volt az első lépés a megbékélés felé. Anyám még sokáig nehezen viselte a döntésemet, de lassan ő is meglátta: amit csinálok, az nem szégyen, hanem hivatás.

Azóta eltelt három év. Ma már vidéken tanítok hittant egy kis faluban. A gyerekek ragaszkodnak hozzám; látom rajtuk azt a tiszta örömöt és kíváncsiságot, amit én is éreztem gyerekként. A családommal is rendeződött a viszonyom – bár sosem leszünk már ugyanazok, mint régen, de megtanultuk elfogadni egymást.

Sokszor gondolok vissza arra az esős éjszakára és arra az imára: „Uram, adj erőt!” Most már tudom: az igazi erő nem abban rejlik, hogy mindenki elfogad minket – hanem abban, hogy képesek vagyunk szeretni és megbocsátani akkor is, ha fáj.

Vajon hányan élnek még ma is úgy Magyarországon, hogy nem mernek önmaguk lenni? Hányan félnek attól, hogy elveszítik szeretteik szeretetét? Talán ha többet beszélnénk erről nyíltan…