Ebédidő árnyékában: Egy kolléga, egy számla, és a bizalom ára

– Te, Zoli, nincs nálad véletlenül egy ezres? – kérdezte Laci, miközben a gyár kantinjában sorban álltunk. A hangja olyan természetes volt, mintha minden nap én fizetném az ebédjét. A tálcáján ott gőzölgött a rántott hús, mellé egy adag krumplipüré, és még egy pohár málnaszörp is. Én csak egy szerényebb menüt választottam, mert hónap vége volt, és spórolni akartam.

– Most nincs nálam annyi készpénz, Laci – feleltem zavartan, de aztán eszembe jutott, hogy a bankkártyámmal tudok fizetni. – De ha nagyon kell, kifizetem neked, csak majd add vissza.

– Persze, persze! Holnap visszahozom – legyintett mosolyogva, mintha ez magától értetődő lenne.

Aznap este otthon ültem a konyhaasztalnál, és a feleségem, Ági kérdezte:

– Miért vagy ilyen morcos?

– Semmi különös – ráztam meg a fejem. – Csak… tudod, Laci megint rám sózta az ebédjét. Nem nagy összeg, de már harmadszor fordul elő ebben a hónapban.

Ági sóhajtott. – Zoli, te mindig mindenkinek segíteni akarsz. De nem mindenki hálás ezért.

Másnap reggel Laci már az öltözőben várt rám.

– Na, Zolikám! Köszi a tegnapit! – mondta széles vigyorral. – Majd meghívlak egy kávéra.

Azt hittem, most előveszi a pénztárcáját, de csak vállon veregetett és elment. Egész nap azon járt az agyam: vajon tényleg visszaadja? Vagy csak kihasználja a jóhiszeműségemet?

A műszak végén odamentem hozzá:

– Laci, ne haragudj, de meg tudnád adni azt az ezrest?

– Jaj, Zoli! Most nincs nálam apró. Holnap mindenképp!

Hazafelé menet dühösen rúgtam bele egy kavicsba. Miért vagyok ennyire naiv? Miért hiszem el mindig mindenkinek?

A következő héten Laci újra odajött hozzám ebédidőben.

– Zoli, most tényleg bajban vagyok. Tudnál segíteni?

Éreztem, ahogy a vérnyomásom emelkedik. – Laci, előbb add vissza az előzőt.

Elkomorodott az arca. – Hát ilyen vagy? Egy ezres miatt pattogsz?

A kantinban mindenki felkapta a fejét. Éreztem magamon a többiek tekintetét.

– Nem az ezresről van szó – mondtam halkan. – Hanem arról, hogy megbíztam benned.

Laci vállat vont és elfordult. Aznap délután már nem szólt hozzám.

A következő napokban furcsa légkör alakult ki körülöttem. A kollégák suttogtak mögöttem:

– Hallottad? Zoli beszólt Lacinak egy ebéd miatt…

Éreztem, hogy valami megváltozott. Mintha én lennék a hibás azért, mert szóvá tettem. Egyik nap odajött hozzám Gabi, a raktáros:

– Ne haragudj, Zoli, de szerintem igazad volt. Laci mindig ezt csinálja mindenkivel.

Megkönnyebbültem. Nem én vagyok az egyetlen balek.

Pár nap múlva Laci odajött hozzám munka után.

– Figyelj, Zoli… lehet, hogy túlzásba vittem. Itt van az ezresed – nyújtotta át kelletlenül a pénzt.

– Köszönöm – mondtam halkan. – Csak azt szeretném, ha tisztelnénk egymást.

Laci bólintott, de láttam rajta: nem értette igazán.

Azóta óvatosabb vagyok. Nem adok kölcsön csak úgy bárkinek. És ha valaki segítséget kér, előbb átgondolom: valóban rászorul-e vagy csak kihasználna?

Néha mégis elgondolkodom: vajon tényleg jobb így? Vagy elveszítettem valamit abból az emberből, aki mindig bízni akart másokban?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri óvatosnak lenni – vagy inkább adjunk esélyt egymásnak újra és újra?