Szívfájdalom leckéje: Hogyan mentett meg majdnem-anyósom egy életnyi megbánástól
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. A pohárban lévő víz kilöttyent, de nem érdekelt. A szívem hevesen vert, és úgy éreztem, mintha minden levegő elfogyott volna a lakásban.
Gábor csak állt ott, karba tett kézzel, és a padlót bámulta. – Zsófi, kérlek… nem akartam, hogy így tudd meg.
– Akkor hogyan? – kérdeztem remegő hangon. – Hogy az anyád mondja el nekem? Hogy ő jön át hozzám egy tál meleg pogácsával, és közben elmeséli, hogy te még mindig nem tudtad lezárni a múltadat?
A történetem Budapesten kezdődött, egy belvárosi irodaházban. Huszonnyolc éves voltam, friss diplomás, tele álmokkal és reményekkel. A cégünk egy nagy magyar vállalat volt, ahol mindenki ismert mindenkit – vagy legalábbis azt hitte. Az én figyelmemet különösen Gábor ragadta meg, aki a szomszédos osztályon dolgozott. Harmincöt éves volt akkor, magas, barna hajú férfi, akinek a mosolya mindig felvidította a napomat.
Az első közös kávézásunk után már tudtam: valami elkezdődött köztünk. Gábor figyelmes volt, vicces és intelligens. Egyre többet beszélgettünk, és hamarosan már együtt jártunk haza a villamossal is. Az első csókunk a Margit hídon történt egy esős este – olyan volt, mint egy filmjelenet.
A kapcsolatunk gyorsan mélyült. Hétvégente kirándultunk a Normafánál, vagy csak otthon főztünk valamit az albérletemben. Gábor bemutatott az anyjának, Ilonának is. Ilona néni tipikus magyar anya volt: mindig aggódott, mindig főzött valamit, és mindent tudni akart rólunk. Eleinte zavart, de később megszerettem őt.
Egyik este Ilona néni meghívott vacsorára. A lakása tele volt családi fotókkal – Gábor gyerekkori képei mindenhol ott voltak. Az asztalon gőzölgött a húsleves, és Ilona néni mosolyogva kínálta a friss pogácsát.
– Zsófikám, örülök, hogy végre találkozhatunk így hármasban – mondta kedvesen. – Tudod, Gábor nagyon zárkózott fiú volt mindig is…
Gábor zavartan nevetett. – Anyu, ne kezd már megint…
– Csak azt akarom mondani – folytatta Ilona néni –, hogy örülök, hogy boldognak látlak titeket. De…
A levegő megfagyott. Ilona néni hirtelen komoly lett.
– De tudnod kell valamit Gáborról. Nem akarom, hogy úgy járj, mint én annak idején…
Gábor felpattant az asztaltól. – Anyu! Elég legyen!
Ilona néni rám nézett. A szeme tele volt aggodalommal.
– Zsófi, te egy tiszta lelkű lány vagy. De Gábor… ő még mindig nem tudta elengedni a múltját. Ott van az a régi kapcsolat… az a lány…
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Gábornak volt egy hosszú kapcsolata korábban, de azt hittem, már túl van rajta.
Aznap este Gábor nálam aludt. Csendben feküdtünk egymás mellett.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem halkan.
– Mert azt hittem, sikerül elfelejtenem őt veled – suttogta.
Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Gábor egyre zárkózottabb lett. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Egyik este véletlenül megláttam egy üzenetet a telefonján: „Hiányzol” – írta neki az exbarátnője, Eszter.
Összetörtem. Úgy éreztem magam, mint egy statiszta valaki más szerelmi történetében.
Ilona néni ekkor újra felkeresett.
– Zsófikám – mondta halkan –, én is átéltem ezt fiatalon. Az apja engem is csak pótléknak használt egy régi szerelem után… Soha nem lettem igazán boldog mellette. Ne kövesd el ugyanazt a hibát!
Sírva fakadtam nála. Ő átölelt.
– Néha az igazság fáj – suttogta –, de felszabadít.
Végül szakítottam Gáborral. Fájdalmas volt kimondani az utolsó szavakat:
– Szeretlek… de nem akarok második lenni az életedben.
Azóta eltelt három év. Néha még mindig eszembe jut Gábor mosolya vagy Ilona néni pogácsája illata. De tudom: jól döntöttem.
Vajon hányan élnek ma Magyarországon olyan kapcsolatban, ahol csak pótlékok valaki múltjában? És vajon hányan mernek kilépni ebből az árnyékból? Ti mit tennétek a helyemben?