Válás árnyékában: Egy anya harca a gyerekekért és önmagáért

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed velem! – Gábor hangja visszhangzott a konyhában, miközben én remegő kézzel próbáltam elmosogatni a reggeli bögréket. A gyerekek már az iskolában voltak, csak mi maradtunk ketten ebben a túl nagyra nőtt csendben.

Tizenhárom év. Ennyi idő telt el azóta, hogy kimondtuk az igent a városházán, és én akkor azt hittem, örökké tart majd. De az örökké valahogy egyre rövidebb lett. Az utolsó években már csak kétszer kaptam virágot tőle: nőnapon és a születésnapomon. A többi napon csak a közönyét kaptam, meg azt a fáradt sóhajt, amikor hazaért munkából.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan beszélni, de a hangom elcsuklott. – Ez nem csak rólad szól. A gyerekekről is. Rólunk is. Én már nem bírom tovább ezt a… semmit.

Ő csak legyintett. – Mindig csak magadra gondolsz. A gyerekeket is magadhoz akarod venni, mintha én nem lennék jó apa!

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy jó apa akar lenni, de az utóbbi időben mintha minden energiája elfogyott volna. A hétvégék is csak arról szóltak, hogy a tévé előtt ült vagy a telefonját nyomkodta. A gyerekek is egyre többször jöttek hozzám panaszkodni: „Anya, apa miért nem játszik velünk?”

A barátnőm, Eszter már hónapok óta mondogatta: „Lau, ne hagyd magad! Gondolj magadra is végre!” De hogyan gondolhatnék magamra, amikor két kisgyerek sorsa múlik rajtam?

A válóperes ügyvédem, Natália szerint jó esélyem van a gyermekelhelyezésre. – Laura, te vagy az elsődleges gondozójuk. Gábor dolgozik egész nap, te viszed őket oviba, iskolába, te főzöl rájuk – sorolta egy péntek délután az irodájában. – De készülj fel rá, hogy harcolni fog értük.

És igaza lett.

Az első tárgyalás előtt Gábor felhívott. – Ha elveszed tőlem a gyerekeket, soha nem bocsátom meg neked! – mondta dühösen.

– Nem akarom elvenni őket tőled – suttogtam. – Csak azt akarom, hogy nekik jó legyen.

De vajon mi a jó nekik? Egy széthullott család? Egy anya, aki esténként sírva fekszik le? Egy apa, aki már csak árnyéka önmagának?

A szüleim sem értették meg igazán. Anyám szerint túl sokat várok el egy férfitól. – Apád se volt soha romantikus típus – mondta egyszer vacsora közben. – De együtt maradtunk.

– De anya, ti szerettétek egymást! – vágtam rá dühösen. – Mi már csak egymás mellett élünk.

Az utolsó csepp az volt, amikor Gábor egy este részegen jött haza. A gyerekek már aludtak, de én még fent voltam. – Miért nem vagyok elég jó neked? – kérdezte megtörten.

– Nem erről van szó… – kezdtem volna, de ő közbevágott:

– Akkor miről? Hogy már nem vagyok olyan fiatal? Hogy nincs pénzem drága ajándékokra?

Csak álltam ott némán. Nem tudtam mit mondani. Talán tényleg túl sokat vártam tőle? Vagy csak túl sokáig hittem abban, hogy majd minden magától megoldódik?

A bíróságon mindketten idegesek voltunk. Gábor ügyvédje keményen támadott: – Az édesanya túlzottan elfoglalt a saját karrierjével! – mondta hangosan.

Én csak néztem Natáliára segítségért. Ő bólintott: – Laura mindent megtett azért, hogy a gyerekeknek stabil otthona legyen. Minden nap ő viszi őket különórára, orvoshoz…

A bíró végül ideiglenesen nálam helyezte el őket. Gábor sírva fakadt az ajtóban.

Otthon csend volt. A gyerekek kérdezgették: – Anya, most akkor apa nem jön haza?

– Dehogynem jön majd hozzátok – próbáltam mosolyogni –, csak most egy ideig külön fogunk lakni.

Éjszaka nem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg ezt akartam? Tényleg jobb lesz így mindenkinek?

Másnap reggel Eszter hívott: – Hogy vagy?

– Üres vagyok – mondtam őszintén. – Mintha valami kiszakadt volna belőlem.

– Idő kell hozzá – mondta halkan. – De erős vagy, Lau.

A gyerekek lassan megszokták az új rendet. Gábor hétvégente elvitte őket fagyizni vagy moziba. Néha láttam rajtuk, hogy zavarban vannak: mintha két világ között ingáznának.

Én pedig próbáltam újra megtalálni önmagamat. Elmentem futni a Margitszigetre, beiratkoztam egy festőtanfolyamra. Néha rám mosolygott egy-egy férfi az utcán vagy a boltban – de én még nem voltam kész semmi újra.

Egy este leültem a gyerekekkel rajzolni. Anna odabújt hozzám: – Anya, ugye minden rendben lesz?

– Igen, kicsim – súgtam neki –, minden rendben lesz.

De magamban tudtam: még hosszú út áll előttünk.

Most itt ülök a nappaliban egyedül, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet újrakezdeni ennyi év után? Lehet még hinni abban, hogy egyszer valaki újra igazán szeret majd? És vajon jól döntöttem-e akkor is, ha fáj mindenkinek?