A szomszéd gyermeke mindig nálam vacsorázik – Meddig tűrjem még?

– Már megint itt vagy, Peti? – kérdeztem fáradtan, miközben a fazékból kanalaztam a paprikás krumplit. A kisfiú csak bólintott, és leült az asztalhoz. Az ajtó résnyire nyitva maradt mögötte, mintha csak egy pillanatra ugrott volna át, de tudtam jól: ma sem jön vissza érte az anyja vacsora előtt.

Az egész valahogy tavaly nyáron kezdődött. Akkor még örültem neki, hogy Tünde, a szomszédasszonyom rám bízza néha a fiát. Egyedülálló anya, nehéz helyzetben, gondoltam, segítek neki. De mostanra már szinte minden este nálam vacsorázik Peti. Tünde pedig egyre természetesebbnek veszi, hogy gondoskodom róla. Néha még egy köszönömöt sem mond.

A lakásom falai vékonyak, mindent hallani. Tegnap is hallottam, ahogy Tünde telefonon panaszkodik valakinek: „Jaj, hát szerencsére az Emese mindig megeteti Petit, nekem már nem is kell főzni.” A szívem összeszorult. Nem azért csináltam ezt az egészet, hogy kihasználjanak.

Este kilenc körül Tünde végre átjött a fiáért. Kopogott, de be sem lépett rendesen.
– Köszi, Emese! Holnap is jó lesz? – kérdezte futtában.
– Tünde, beszélhetnénk egy percet? – próbáltam megállítani.
– Most sietek, majd holnap! – intett és már húzta is maga után Petit.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: miért érzem magam bűnösnek azért, mert nemet akarok mondani? Miért olyan nehéz kiállni magamért?

Másnap reggel a lépcsőházban összefutottam Marikával, a harmadikról.
– Emese drága, hallottam, hogy megint te főztél a Varga gyereknek. Nem kéne ezt hagynod! – súgta oda.
– Tudom, Marika néni… csak hát…
– Ne hagyd magad! – csóválta a fejét és továbbment.

Egész nap azon járt az eszem: hogyan mondjam el Tündének, hogy elég volt? Félek, ha szóvá teszem, megsértődik. De ha nem teszem szóvá, lassan teljesen kihasznál.

Délután Peti már az ajtómban állt iskola után.
– Anya azt mondta, ma is itt ehetek – mondta halkan.
– Peti… – kezdtem volna, de megláttam a szemében azt a reményteli csillogást. Hogy mondjam meg egy gyereknek, hogy mostantól nem jöhet át?

Vacsora után leültettem Petit a kanapéra.
– Figyelj csak, Peti… Szeretek veled lenni, de anyukáddal kellene beszélnem erről. Jó lenne, ha holnap együtt jönnétek át.

Másnap este Tünde végre bejött hozzám. Láttam rajta a fáradtságot és azt is, hogy nem érti, miért hívattam át.
– Mi a baj? – kérdezte türelmetlenül.
– Tünde… Nagyon szívesen segítettem eddig is. De mostanra úgy érzem, túl sok lett. Nem tudom minden este vállalni Peti vacsoráztatását. Nekem is megvannak a saját gondjaim…
Tünde arca megkeményedett.
– Azt hittem, barátok vagyunk. Hát ennyit jelent neked a segítség?
– Nem erről van szó! Csak szeretném, ha néha te is gondoskodnál róla… vagy legalább szólj előre! – próbáltam magyarázni.
– Tudod mit? Ne fáradj! Majd megoldom! – vágta oda sértetten és kiviharzott a lakásból.

Peti csendben állt az ajtóban. A szívem majd megszakadt érte.
– Ugye azért néha még átjöhetek? – kérdezte halkan.
– Persze, Peti… csak most egy kicsit más lesz minden – simogattam meg a fejét.

Azóta Tündével alig beszélünk. A lépcsőházban elfordítja a fejét. Peti néha még átinteget az ablakból. A többi szomszéd hol sajnálkozva néz rám, hol helyeslően bólogat.

Néha azon gondolkodom: vajon én voltam önző? Vagy csak végre kiálltam magamért? Meddig lehet segíteni valakinek anélkül, hogy közben elveszítenénk önmagunkat?

Ti mit tettetek volna a helyemben?