Hogyan tanítottam meg a fiamat a szavak erejére – Egy budapesti anya vallomása

– Anya, nem értem, miért kell emiatt ennyit beszélni! – csattant fel Gergő, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A keze ökölbe szorult, a tekintete dacos volt. A napfény sápadtan szűrődött be a gangos ház ablakán, mintha ő is érezné a feszültséget.

– Azért, mert amit mondtál, fájt Annának – válaszoltam halkan, de határozottan. – És nem csak neki, hanem nekem is.

Gergő elfordította a fejét. Tizenkét éves volt, de most olyan kicsinek tűnt. Aznap délután hívott fel Anna anyukája, hogy Gergő az iskolában csúfolta Annát a szeplői miatt. A hangja remegett, amikor elmondta, hogy Anna sírva jött haza.

Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e vagy inkább csalódott. Egész életemben arra törekedtem, hogy Gergőből érzékeny, figyelmes fiú legyen. Mégis megtörtént.

– Nem akartam megbántani – motyogta végül Gergő. – Csak vicc volt.

– A viccek néha fájnak – mondtam. – Gondolj bele: ha valaki azt mondaná neked, hogy túl nagy az orrod vagy furcsa a hajad, te hogy éreznéd magad?

Elhallgatott. Láttam rajta, hogy küzd magával. Aztán hirtelen kitört belőle:

– De anya! Mindenki csúfolódik! A fiúk is, a lányok is! Ha én nem mondom, más mondja!

Sóhajtottam. Tudtam, hogy igaza van – az iskolai udvaron minden nap hallani hasonlókat. De attól még nem helyes.

– Lehet, hogy mások is mondanak ilyet – feleltem –, de te döntöd el, hogy te milyen ember akarsz lenni.

Csend lett. A konyhában csak a hűtő zúgása hallatszott. Gergő az asztalra meredt.

– Mit csináljak most? – kérdezte halkan.

– Szerintem beszélj Annával. Kérj tőle bocsánatot. De ne csak úgy tessék-lássék módon. Mondd el neki, hogy sajnálod, és hogy megérted, miért volt ez neki rossz.

Gergő arca elvörösödött.

– Nem akarok! Mindenki kinevet majd!

– Tudom, hogy nehéz – simogattam meg a kezét –, de néha pont az a legbátrabb dolog, ha beismerjük a hibánkat.

Az este csendben telt. Gergő vacsora után bezárkózott a szobájába. Hallottam, ahogy halkan zenét hallgat – mindig ezt teszi, ha gondolkodik.

Másnap reggel idegesen toporgott az előszobában.

– Anya… elkísérsz az iskolába? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Útközben keveset beszéltünk. Az iskola kapujánál megálltunk.

– Szerinted Anna megbocsát majd? – nézett rám reménykedve.

– Ha őszinte vagy vele, szerintem igen – mosolyogtam rá bátorítóan.

A folyosón megláttuk Annát. Egyedül állt a pad mellett, a kezében egy könyvet szorongatott. Gergő odalépett hozzá. Én távolabb maradtam, de láttam, ahogy beszélni kezd. Anna először csak nézett rá nagy szemekkel, aztán lassan bólintott. Végül mindketten elmosolyodtak.

Hazafelé menet Gergő csendben volt. Otthon aztán leült mellém.

– Anya… azt mondta Anna, hogy örül neki, hogy bocsánatot kértem. És hogy máskor szóljak rá arra is, aki csúfolja őt.

Megöleltem Gergőt. Éreztem, ahogy egy kicsit megkönnyebbül.

Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon elég volt-e ez? Vajon tényleg megtanulta-e Gergő, hogy a szavaknak súlya van? Vagy csak egy újabb leckét pipáltunk ki a gyereknevelés végtelen listáján?

Másnap Gergő büszkén mesélte: amikor egy fiú újra csúfolni kezdte Annát az udvaron, ő odament és azt mondta: „Hagyd abba! Ez nem vicces.”

A fiú csak vállat vont és odébbállt. Anna pedig hálásan nézett Gergőre.

Este lefekvéskor Gergő odabújt hozzám.

– Anya… szerinted én jó ember vagyok?

Elmosolyodtam és megsimogattam a haját.

– Az vagy – suttogtam –, mert képes vagy változni és tanulni.

Most itt ülök és azon gondolkodom: hány gyerek nő fel úgy Magyarországon is, hogy nem tanítják meg neki a szavak erejét? Hányan bántanak másokat csak azért, mert „mindenki ezt csinálja”? Vajon mi felnőttek tényleg odafigyelünk arra, hogyan neveljük őket?

Ti mit tennétek hasonló helyzetben? Szerintetek elég egy bocsánatkérés ahhoz, hogy helyrehozzuk a hibáinkat?