Az árnyékban: Egy élet a nővérem mögött

– Miért nem tudsz olyan lenni, mint a nővéred? – Anyám hangja élesen hasít át a konyhán, miközben a vasárnapi rántott hús illata keveredik a feszültséggel. A kezem megáll a krumplipüré kavargatásában. Már harmincöt éves vagyok, de ebben a pillanatban újra tizenháromnak érzem magam.

– Anya, kérlek, ne kezdjük megint – sóhajtok, de tudom, hogy hiába. A nővérem, Ágnes, ott ül az asztalnál, tökéletesen fésült hajjal, mosolyogva, mintha nem is hallaná a beszélgetést. Mindig is így volt: ő volt a példakép, én pedig az örök második.

Gyerekkorunkban Ágnes volt az osztályelső, a zongoraverseny győztese, a szülők büszkesége. Én meg… hát, én voltam az, aki elfelejtette beadni a matekházit, aki inkább rajzolt a füzet szélére, mintsem figyelt volna. Anyám minden hibámat úgy emlegette fel, mintha személyes sértés lenne ellene.

– Nem érted meg, hogy mennyit áldoztunk érted? – kérdezi most is. – Ágnes mindent megtett, hogy jó példát mutasson. Neked is így kellene!

Aztán jönnek a szokásos történetek: amikor Ágnes lemondott a balatoni táborról, hogy velem maradjon otthon, mert beteg voltam; amikor ő segített nekem tanulni, miközben neki is vizsgái voltak. Ezeket már kívülről fújom. De sosem kérdezi meg senki, én mit éreztem akkor. Hogy milyen volt mindig csak hálásnak lenni valamiért, amit nem én kértem.

A családi ebédek mindig ugyanígy végződnek: én csendben ülök, próbálok láthatatlan lenni. Apám már rég feladta, hogy beleszóljon. Csak bólint néha, vagy elbújik az újság mögé. Ágnes pedig… ő mindig kedves marad. Néha rám néz egy pillanatra – mintha bocsánatot kérne –, de sosem mond semmit.

Azt hittem, ha elköltözöm Budapestre és saját életem lesz, majd megszűnik ez az egész. De anyám minden hétvégén felhív: „Beszéltél már Ágnessel? Segítettél neki valamiben? Tudod, ő most nehéz időszakon megy keresztül.” Mintha az én gondjaim nem számítanának.

Pedig nekem is vannak problémáim. A munkahelyemen állandóan túlórázom, de sosem érzem magam elég jónak. A párkapcsolataim sorra kudarcba fulladnak – talán mert mindig azt érzem, hogy valaki máshoz mérnek. Egyik este a barátom – vagyis már csak volt barátom –, Gábor rám nézett:

– Miért gondolod mindig azt, hogy nem vagy elég jó?

Nem tudtam válaszolni. Honnan is tudnám? Talán onnan, hogy egész életemben azt hallottam: „Bezzeg Ágnes!”

A múlt héten Ágnes felhívott. Ritkán beszélünk kettesben.

– Zsófi – mondta halkan –, anya megint nálam járt. Tudod… azt mondta, hogy te sosem segítesz nekem. De én nem kértem semmit! Nem akarom, hogy miattam érezd rosszul magad.

Először éreztem azt, hogy talán ő is szenved ebben az egészben. Hogy neki sem könnyű mindig tökéletesnek lenni.

– Sosem haragudtam rád – mondtam neki –, csak… néha úgy érzem, mintha nem is lenne saját életem.

Csend lett a vonalban.

– Szerinted mit tegyünk? – kérdezte végül Ágnes.

Nem tudtam rá válaszolni. Talán először kellett volna igazán beszélgetnünk erről. De hogyan lehet ennyi év hallgatás után kimondani mindazt, ami fáj?

Azóta sokat gondolkodom ezen. Anyám múlt héten is felhívott:

– Zsófi, ugye tudod, mennyit köszönhetsz Ágnesnek?

– Tudom – feleltem fáradtan –, de anya… én is szeretném egyszer azt érezni, hogy elég vagyok úgy, ahogy vagyok.

A vonal túlsó végén csend lett. Talán először értette meg igazán.

Most itt ülök a régi gyerekszobámban – a falon még mindig ott vannak Ágnes oklevelei –, és azon gondolkodom: vajon képes leszek-e valaha kilépni ebből az árnyékból? Vagy örökre csak valaki más sikereinek hátterében fogok élni?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet végre önmagunkká válni egy ilyen családban?