A menyem meghalt szülés közben – nyolc férfi sem tudta felemelni a koporsót, és amikor az anyós követelte, hogy nyissák ki…
– Nem! Nem lehet, hogy ennyi volt! – ordítottam a temetőben, miközben a koporsó mellett álltam, és a szívem majd’ megszakadt. A fiam, Gergő, ott térdelt mellettem, arca eltorzult a fájdalomtól. A menyem, Réka, mindössze huszonhat évesen halt meg szülés közben. Az unokám, a kis Lili, éppen csak felsírt a világra, amikor az anyja utolsó lélegzetét vette.
A temetés napján sűrű eső verte a rozsdás bádogtetőket, a falu utcái sártengerré változtak. A ravatalozóban mindenki csendben sírt vagy imádkozott. A pap monoton hangon mondta az imát, de én csak Réka arcát láttam magam előtt: olyan békés volt, mintha csak aludna.
Amikor eljött az idő, hogy kivigyék a koporsót, nyolc erős férfi – köztük Gergő barátai és a sógorom – próbálták felemelni. De mintha valami láthatatlan erő tartotta volna vissza őket. Az izzadság patakokban folyt róluk, de a koporsó meg sem mozdult. Az emberek suttogni kezdtek: „Talán valami nincs rendben… Talán Réka lelke nem nyugodott meg…”
A pap zavartan nézett rám. – Erzsi néni, mit tegyünk? – kérdezte halkan.
– Nyissák ki! – kiáltottam dühösen és kétségbeesetten. – Nem engedem el őt addig, amíg nem tudom, mi történt vele!
Az emberek hátrahőköltek. A faluban ilyet még sosem láttak: egy anyós követeli, hogy a temetés közepén nyissák ki a koporsót. De én nem törődtem velük. Csak Rékára gondoltam, és arra a sok kimondatlan szóra, amit sosem mondtam el neki.
A temetkezési vállalkozó remegő kézzel csavarta le a koporsó fedelét. A csend olyan sűrű volt, hogy hallani lehetett a szívek dobbanását. Amikor végre felnyílt a fedél, mindenki hátrahőkölt.
Réka arca még mindig békés volt – de a kezében egy aprócska papírlapot szorongatott. Senki sem értette, hogyan került oda. A papíron egyetlen mondat állt: „Bocsáss meg nekem.”
A könnyeim patakokban folytak. Eszembe jutott minden veszekedésünk: amikor azt mondtam neki, hogy nem elég jó Gergőhöz; amikor kinevettem az álmait; amikor azt kívántam magamban, bárcsak más menyem lenne. Most már mindegy volt. Már késő volt.
Gergő zokogva borult Réka mellkasára. – Anyu… miért? Miért kellett így lennie? – kérdezte tőlem kétségbeesetten.
Nem tudtam válaszolni. Csak simogattam a hátát, miközben magamban újra és újra ismételtem: „Bocsáss meg nekem… bocsáss meg nekem…”
A falu népe némán állt körülöttünk. Az öreg Marika néni keresztet vetett és halkan mormolta: „Az Úr útjai kifürkészhetetlenek…”
Aznap este otthon ültem a konyhában, előttem egy csésze kihűlt tea. A kis Lili sírása visszhangzott a házban – most már én voltam az egyetlen női támasza ebben a családban. Gergő magába roskadva ült az ágyon.
– Anya… félek, hogy nem tudom felnevelni egyedül Lilkét – mondta halkan.
– Nem vagy egyedül – válaszoltam remegő hangon. – Én itt leszek veletek… ameddig csak élek.
De belül tudtam: soha többé nem lesz már minden rendben. Réka hiánya örökre ott marad közöttünk.
Napokig nem tudtam aludni. Újra és újra visszagondoltam arra a pillanatra a temetőben: vajon tényleg valami természetfeletti történt? Vagy csak a lelkiismeretem súlya nehezítette meg azt a koporsót? Vajon ha másképp viselkedtem volna vele… ha jobban szerettem volna… most más lenne minden?
A faluban még sokáig beszéltek erről az esetről. Egyesek szerint Réka lelke addig nem tudott megnyugodni, amíg nem kaptam bocsánatot tőle. Mások szerint csak véletlen volt az egész.
De én tudom az igazságot: néha a kimondatlan szavak és a megbánás súlya nehezebb minden földi tehertől.
Ti mit gondoltok? Lehet-e még megbocsátást találni akkor is, ha már késő? Vagy örökre cipelnünk kell a bűntudatunk terhét?