Hol alszol ma este? – Egy éjszaka a Keletiben

– Hol alszol ma este? – kérdezte tőlem egy rekedt hang, miközben a Keleti pályaudvar várótermében a hideg műanyag széken kuporogtam. A hang gazdája, egy vékony, kócos hajú fiú, talán tizenhárom lehetett, sötétkék kabátban, aminek ujjából kilátszott a csuklója. A kérdés úgy vágott belém, mint a kés: hirtelen minden múltbeli fájdalom, minden elfojtott félelem és szégyen ott lüktetett a mellkasomban.

Nem válaszoltam azonnal. Csak néztem a fiút, aztán magam elé bámultam, mintha a padlón keresném a választ. Még sosem kérdezte ezt tőlem senki. Otthon mindig volt ágyam, volt szobám, volt családom – vagy legalábbis azt hittem.

Egy éve még minden más volt. Akkor még együtt reggeliztünk anyával és öcsémmel, Gergővel. Apa már rég elment, de mi hárman tartottuk egymásban a lelket. Aztán Gergő eltűnt. Egyik reggel nem jött haza az éjszakai buliból. A telefonja ki volt kapcsolva. Azóta sem tudjuk, mi lett vele.

Anya összeroppant. Napokig csak sírt, aztán már csak feküdt az ágyban, nem szólt hozzám, nem főzött, nem mosott rám. Én próbáltam tartani magam: iskolába jártam, dolgoztam a sarki pékségben, de minden nap egyre nehezebb lett. Egyre kevesebbet beszéltünk. Egyre többet veszekedtünk.

– Miért nem vigyáztál rá? – vágta hozzám egyszer anya, amikor hazaértem. – Te vagy a nagyobb! Neked kellett volna tudni, hol van! – A hangja remegett, de a szeme üres volt. Mintha már nem is engem látna.

Aznap este nem mentem haza. Csak ültem a Keletiben, néztem az embereket, akik siettek haza – vagy talán menekültek valami elől, mint én. A vonatok indulása és érkezése olyan volt, mint egy szívdobbanás: minden percben valaki elmegy, valaki visszatér. Én csak ültem ott, egyedül.

A fiú mellém ült.
– Te is itt alszol? – kérdezte újra.
– Nem tudom – mondtam végül. – Talán.
– Én már három napja itt vagyok – mondta büszkén. – A rendőrök néha elzavarnak, de ha csendben maradsz, nem vesznek észre.

Elmosolyodtam. Furcsa volt: egy idegen fiúval beszélgetek arról, hogy hol alszom ma este. De valahogy megnyugtatott a jelenléte.

– Hogy hívnak? – kérdeztem.
– Marci vagyok. És te?
– Anna.

Csend lett köztünk. Marci elővett egy félig megevett kakaós csigát és kettétörte.
– Kéred? – nyújtotta felém.
– Köszi – mondtam halkan, és elfogadtam.

A pályaudvaron mindenki sietett valahová. Csak mi ketten maradtunk mozdulatlanul. Marci mesélni kezdett: hogy anyja meghalt rákban két éve, apja elitta a lakást, ő pedig azóta az utcán él. Néha bejár az iskolába fürdeni és enni, de már senki sem várja otthon.

– Neked van családod? – kérdezte egyszer csak.
– Volt – suttogtam. – De most… anya nem beszél velem. Az öcsém eltűnt.
– És keresed?
– Már nincs mit keresni – mondtam keserűen. – Mintha mindannyian elvesztünk volna.

Marci bólintott. Nem kérdezett többet.

Az éjszaka lassan ereszkedett le a városra. A pályaudvar fényei vibráltak, a hangosbemondó monotonul sorolta az induló vonatokat. Marci felállt.
– Gyere velem! Tudok egy helyet a peron mögött, ahol meleg van és nincs huzat.
Habozva követtem. Egy sötét zugba vezetett, ahol kartondobozokból és régi pokrócokból alakított ki magának „fészket”. Leültünk egymás mellé.

– Félsz? – kérdezte halkan.
– Igen – vallottam be őszintén.
– Én is mindig félek első este valahol – mondta Marci. – De ha ketten vagyunk, kevésbé rossz.

A hideg ellenére valami melegséget éreztem belülről. Talán azért, mert végre valaki megértett.

Hajnalban Marci felébresztett:
– Menjünk ki egy kicsit! Ha jönnek a biztonságiak, baj lehet.
Kimentünk a peronra. A város ébredezett: emberek jöttek-mentek, taxisok kiabáltak egymásnak, egy idős néni galambokat etetett.

Marci rám nézett:
– Szerinted vissza lehet menni valaha oda, ahol boldog voltál?
Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott vele a reggeli fényben és arra gondoltam: talán nem is kell visszamenni. Talán csak tovább kell menni valakivel együtt.

Délután hazamentem anyához. Ő még mindig az ágyban feküdt, de amikor beléptem, rám nézett és sírni kezdett.
– Sajnálom… Anna… én csak… nem bírom nélküle…
Leültem mellé és először hónapok óta átöleltem.
– Én sem bírom nélkületek – suttogtam.

Aznap este újra visszamentem a Keletibe Marcival találkozni. Már nem féltem annyira. Tudtam: amíg van valaki mellettem, addig bárhol lehet otthonom – még akkor is, ha csak egy kartondobozban alszom.

Vajon hányan vannak még így ebben az országban? Hányan keresnek otthont egy idegen peronon? Ti mit tennétek a helyemben? Hol alszotok ma este – testben és lélekben?