A koszos szivacs ára – Egy anya harca a lánya védelmében

– Anya, kérlek, ne haragudj rám… – zokogta Luca a telefonban, hangja remegett, mintha minden szóval egyre mélyebbre süllyedne a szégyenben. A szívem összeszorult. Már megint valami történt Gáboréknál. – Mi történt, kicsim? – kérdeztem, próbálva nyugodt maradni, de a gyomromban már ott kavargott a félelem. – Apa… – szipogta. – Azt mondta, hogy túl csúnyán beszéltem vele, és… és… meg kellett mosnom a számat a mosogatószivaccsal. Azzal a koszossal.

Egy pillanatra nem kaptam levegőt. A konyhánkban álltam, kezemben egy bögre kávéval, de az ujjaim elernyedtek, és a bögre koppant az asztalon. A fejemben csak visszhangzott Luca hangja: „a koszossal”. Tudtam, milyen az a szivacs. Zsíros, penészes, tele ételmaradékkal – még én is undorodom tőle, ha hozzá kell nyúlni.

– Jól vagy? – kérdeztem halkan.

– Fáj a szám… és hányingerem van… – suttogta.

A következő órákban csak gépiesen cselekedtem. Felhívtam Gábort. – Megőrültél? – kiabáltam bele a telefonba. – Hogy tehettél ilyet Lucával? Ez nem nevelés, ez bántalmazás!

– Ne dramatizáld túl! – vágott vissza Gábor. – Csak tanítani akartam neki egy kis tiszteletet. Régen is így csinálták a szülők.

– Régen is hibáztak! – ordítottam vissza. – Ez veszélyes volt! Mi van, ha elkap valami fertőzést? Ha beteg lesz?

– Ne fenyegess! – mondta ridegen. – Az én házamban én döntök.

Letettem. A kezem remegett. Tudtam, hogy most nem csak Lucáért kell kiállnom, hanem magamért is. Az elmúlt években Gábor egyre keményebb lett Lucával. Mióta elváltunk, mintha minden haragját rajta vezetné le. A bíróságon azt mondta: „Én csak fegyelmet tanítok.” De ez már nem fegyelem volt.

Aznap este Luca csendben ült az ágyánál. Megsimogattam a haját.

– Nem te vagy a hibás – mondtam neki halkan.

– De csúnyán beszéltem vele…

– Akkor sem érdemelted ezt. Soha.

Másnap reggel elmentem a gyámhivatalba. A folyosón ülve hallgattam, ahogy más anyák is suttognak: „Az apja megint kiabált vele…”, „A gyerek fél hazamenni…” Hirtelen úgy éreztem, nem vagyok egyedül ebben a harcban.

A hivatalban egy fiatal ügyintéző fogadott.

– Szeretném bejelenteni, hogy az exférjem veszélyezteti a lányunkat – mondtam határozottan.

– Pontosan mi történt? – kérdezte.

Elmondtam mindent: a szivacsot, Luca sírását, Gábor ridegségét. Az ügyintéző jegyzetelt, néha felnézett rám együttérző szemekkel.

– Ez súlyos dolog – mondta végül. – Elindítjuk a vizsgálatot.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon jól tettem-e? Mi lesz Lucával, ha Gábor megtudja? Bosszút áll majd rajta? Vagy végre megérti, hogy ez így nem mehet tovább?

Az elkövetkező hetekben minden nap rettegve vártam a híreket. Luca csendesebb lett. Már nem mesélt annyit az iskoláról, inkább csak rajzolt: sötét színekkel, magányos alakokat.

Egy este Gábor felhívott.

– Mit képzelsz magadról? Hogy merészelsz feljelenteni? Most miattad jönnek ellenőrizni! – üvöltötte.

– Érted csinálom! És Lucáért! – válaszoltam remegő hangon.

– Elveszem tőled Lucát! Meglátod!

Letettem és sírtam. Nem tudtam eldönteni: félek-e jobban vagy dühös vagyok. De tudtam: nem hátrálhatok meg.

A vizsgálat során Lucát is meghallgatták. Ott ültem mellette, fogtam a kezét.

– Luca, mondd el bátran, mi történt apánál – biztatta a pszichológus.

Luca lehajtotta a fejét.

– Apa azt mondta, hogy ha csúnyán beszélek, akkor mocskos lesz a szám is… és akkor meg kell tisztítani…

A pszichológus bólintott. Később azt mondta nekem:

– Az ilyen büntetés megalázó és veszélyes. Javasolni fogjuk a láthatás korlátozását.

Gábor persze nem adta fel könnyen. Ügyvédet fogadott, vádaskodott: szerinte én nevelem rosszul Lucát, én fordítom ellene. A bíróságon mindenki feszülten figyelt minket: két szülő harca egy kislányért.

A bíró végül kimondta: Gábor csak felügyelettel láthatja Lucát egy ideig. Amikor ezt meghallottam, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot is. Vajon tényleg jót tettem? Vagy csak még jobban összezavartam Lucát?

Azóta eltelt néhány hónap. Luca lassan újra mosolyogni kezdett. Már nem fél attól, hogy hibázik vagy rosszat mond. Néha még mindig rémálmai vannak – ilyenkor odabújik hozzám és azt suttogja: „Anya, ugye te sosem büntetsz így?”

Megsimogatom az arcát és azt mondom: „Soha.” De belül mindig ott motoszkál a kérdés: vajon hány gyerek él még ma Magyarországon ilyen félelemben? És mi anyák meddig tűrjük még csendben?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van a határ fegyelmezés és bántalmazás között?