A temetésen kaptam egy üzenetet: „Élek. Ne bízz a gyerekekben.” – Az életem legnagyobb titka a sírnál derült ki

– Anyu, jól vagy? – kérdezte Zsófi, miközben a fekete ruháját igazgatta. A temetőben álltunk, a férjem, Gábor koporsója előtt, és én csak bámultam a frissen ásott földet. A kezem remegett, ahogy a telefonomat szorongattam. Még mindig ott volt az üzenet a kijelzőn: „Élek. Ne bízz a gyerekekben.”

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Gábor halála hirtelen jött: egy szívroham vitte el, legalábbis ezt mondták az orvosok. De most, hogy itt álltam a sírnál, és ezt az üzenetet olvastam, minden bizonytalanná vált.

– Anyu? – Zsófi hangja most már türelmetlenebb volt. – Menjünk haza, pihenj le egy kicsit.

Bólintottam, de közben csak az üzenet járt a fejemben. Ki írhatta? És miért pont most?

Otthon csend volt. A lakásban minden Gábor illatát őrizte. A nappaliban ültem, amikor a fiam, Balázs bejött.

– Anya, beszélnünk kellene a hagyatékról – mondta halkan, de határozottan.

– Most? – néztem rá döbbenten. – Még el sem temettük rendesen…

– Tudom, de fontos lenne tisztázni néhány dolgot – felelte, és a szemében valami furcsa csillogást láttam.

Aznap este nem tudtam aludni. Újra és újra elolvastam az üzenetet. „Ne bízz a gyerekekben.” Mit jelenthet ez? Hiszen Zsófi és Balázs mindig jó gyerekek voltak… vagy mégsem ismertem őket igazán?

Másnap reggel Zsófi már korán elment otthonról. Balázs a konyhában matatott. Megpróbáltam beszélgetni vele.

– Balázs, te tudsz valamit apád haláláról, amit én nem?

– Mire gondolsz? – kérdezte, de nem nézett rám.

– Csak… furcsa dolgok történnek mostanában.

– Anya, ne kezdj el képzelődni! – vágott vissza ingerülten.

Aztán délután újabb üzenet érkezett ugyanarról a számról: „Figyelj a pénzre. Nem minden az, aminek látszik.”

Ekkor már remegni kezdett a kezem. Gábor mindig is óvatos volt a pénzügyekkel, de az utóbbi időben mintha titkolózott volna előttem. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor halkan telefonált valakivel a dolgozószobában.

Este Zsófi hazaért. Láttam rajta, hogy ideges.

– Hol voltál? – kérdeztem tőle.

– Csak sétáltam egyet – felelte gyorsan.

– Zsófi, mondd el az igazat! – emeltem fel a hangom.

– Miért kérdezel ilyeneket? Most halt meg apa! – tört ki belőle a sírás.

De valami nem stimmelt. Aznap éjjel hallottam, ahogy Balázs és Zsófi halkan veszekednek a szobájukban.

– Nem mondhatod el neki! – suttogta Balázs.

– De muszáj lesz! – válaszolta Zsófi remegő hangon.

A szívem hevesen vert. Mit titkolnak előttem?

Másnap reggel újabb üzenet jött: „A gyerekek tudnak valamit. Keresd meg a piros dossziét.”

Lázasan kutatni kezdtem Gábor dolgozószobájában. A könyvespolc mögött találtam egy régi piros dossziét. Benne banki papírok, levelek és egy végrendelet másolata… de nem az volt benne, amit ismertem. Ebben a végrendeletben Gábor mindent rám hagyott – nem pedig közösen a gyerekekre, ahogy azt ők tudták.

A papírok között egy levél is volt nekem címezve:

„Kedves Éva! Ha ezt olvasod, valószínűleg már nem vagyok melletted. Ne bízz meg vakon senkiben – még a saját gyerekeinkben sem. Valamit megtudtak rólam, amit nem kellett volna… Vigyázz magadra!”

Összeroppantam. Hogy lehet ez? Mit tudhatnak róla? És miért kellene félnem tőlük?

Amikor este leültem velük vacsorázni, mindketten feszültek voltak.

– Megtaláltam apátok dossziéját – mondtam halkan.

Balázs arca elsápadt.

– Anya… mi csak… féltünk neked elmondani mindent – kezdte Zsófi sírva.

– Mit? Mondjátok már!

Balázs lehajtotta a fejét.

– Apa nagy bajba keveredett az utolsó hónapokban. Tartozott valakinek… és azt akarta, hogy ne tudj róla semmit. Mi véletlenül megtudtuk, és próbáltunk segíteni neki… De már késő volt.

Zsófi zokogott.

– Az üzeneteket mi nem küldtük! Esküszöm!

Akkor döbbentem rá: valaki más figyel minket. Valaki tudja az igazságot Gáborról… és talán még mindig él?

Azóta minden nap rettegek attól, hogy újabb üzenet érkezik. Nem tudom, kiben bízhatok igazán: a saját gyerekeimben vagy abban az árnyékban, ami Gábor múltjából kísért minket?

Vajon tényleg mindent tudunk arról, akit szeretünk? És ha egyszer kiderül az igazság… képesek leszünk együtt élni vele?