„Nem én kényszerítettem rá” – Egy anya vallomása a lánya házasságáról és anyaságáról

– Dóra, kérlek, ne menj el most! – kiáltottam utána az előszobában, miközben a kabátját rángatta magára. A hangom remegett, de nem tudtam visszafogni magam. – Legalább hallgass meg!

Dóra rám se nézett. Csak a kulcsot kereste a táskájában, aztán dühösen rám vágta az ajtót. A csend, ami utána maradt, szinte fájt. Ott álltam a lakásban, a falnak dőlve, és csak egyetlen gondolat járt a fejemben: hol rontottam el?

Az egész olyan gyorsan történt. Még csak tizenkilenc volt, amikor bemutatta nekünk Gábort. Együtt jártak a gimnáziumba, de én azt hittem, ez is csak egy múló fellángolás. Aztán jött a hír: „Anya, összeházasodunk.”

– Dóra, te még olyan fiatal vagy! – mondtam akkor is. – Miért kell ennyire sietni? Miért nem vártok még egy-két évet?

– Mert szeretjük egymást – felelte makacsul. – És különben is, Gábor már dolgozik, én is befejeztem az érettségit. Miért ne?

Próbáltam beszélni vele, próbáltam elmagyarázni, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Hogy a szerelem szép dolog, de a házasság… az már más. Az felelősség. De Dóra nem hallgatott rám. Mint ahogy soha semmiben sem hallgatott rám igazán.

Az esküvő gyorsan lezajlott. Egy kis templomban volt Zuglóban, csak a család és néhány barát. Apja, László is ott volt, de ő sem tudott többet tenni annál, hogy csendben végignézte az egészet. Aztán jött a következő hír: „Anya, terhes vagyok.”

Akkor már nem is próbáltam ellenkezni. Csak ültem az asztalnál, néztem a lányomat, ahogy ragyogó szemmel meséli a terveit: milyen lesz a babaszoba, milyen nevet adnak majd a kicsinek. Én meg csak bólogattam, miközben belül ordítani tudtam volna.

Aztán megszületett Zsófi. Egy gyönyörű kisbaba, fekete hajjal, hatalmas barna szemekkel. Dóra boldog volt – legalábbis úgy tűnt. De ahogy teltek a hónapok, egyre fáradtabb lett. Gábor sokat dolgozott, alig volt otthon. Dóra egész nap egyedül volt a gyerekkel a panellakásban. Néha átjött hozzám segítséget kérni, de legtöbbször inkább magába zárkózott.

Egyik este felhívott.

– Anya… nem bírom tovább – suttogta a telefonba.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Zsófi egész nap sírt… Gábor megint későn jött haza… Én meg… én meg csak sírni tudok.

A szívem összeszorult. Legszívesebben azonnal rohantam volna hozzájuk, de tudtam, hogy Dóra büszke. Nem akarta beismerni, hogy segítségre van szüksége.

Másnap reggel átmentem hozzájuk. A lakásban rendetlenség volt, Dóra karikás szemekkel ült a kanapén, Zsófi pedig az ölében aludt.

– Segítek kitakarítani – mondtam halkan.

– Nem kell – felelte dacosan. – Megoldom egyedül is.

Leültem mellé.

– Dóra… én nem akarok beleszólni az életedbe. De látom rajtad, hogy szenvedsz.

– Nem értesz te semmit! – csattant fel hirtelen. – Mindig csak azt mondod, mit csináljak! De én választottam ezt az életet! Nem te kényszerítettél rá! Nem te mondtad, hogy házasodjak meg! Nem te mondtad, hogy legyen gyerekem! Akkor most miért akarsz mindent megoldani helyettem?

Elhallgattam. Igaza volt. Nem én kényszerítettem rá semmit. De vajon tényleg mindent jól csináltam? Vajon tényleg hagytam neki elég szabadságot? Vagy csak úgy tettem, mintha?

Azóta hetek teltek el. Dóra egyre kevesebbet keresett. Gáborral is egyre többet veszekedtek – legalábbis ezt hallottam vissza anyósától, Marikától. Próbáltam nem beleavatkozni, de minden este azon gondolkodtam: mit tehetnék még? Hol van az a határ, ahol egy anya segíthet anélkül, hogy rátelepedne a lányára?

Egyik este Lászlóval ültem a konyhában.

– Szerinted hibáztunk? – kérdeztem tőle halkan.

– Minden szülő hibázik – felelte sóhajtva. – De Dórának most már magának kell megtanulnia kezelni az életét.

Igaza volt. De attól még fájt nézni.

Ma reggel Dóra váratlanul beállított hozzánk Zsófival.

– Anya… elköltözöm Gábortól egy időre – mondta csendesen.

Nem kérdezősködtem. Csak átöleltem őket mindkettőjüket.

Most itt ülök a nappaliban Zsófival az ölemben, és azon gondolkodom: vajon tényleg jól tettem-e mindent? Vajon lehet-e jól szeretni valakit anélkül, hogy ráerőltetném az akaratomat? Vagy minden anya végül ugyanoda jut: nézi a gyerekét szenvedni, és képtelen segíteni?

Ti mit gondoltok? Hol van az a határ egy anya és lánya között? Meddig lehet segíteni anélkül, hogy átlépnénk egy láthatatlan vonalat?