Visszafogadjam, miután három évig magamra hagyott?

– Anya, ki az a bácsi az ajtóban? – kérdezte Marci, miközben a konyhából kinézett a folyosóra. A szívem kihagyott egy ütemet. Ott állt Gábor, a férfi, aki három éve, amikor már majdnem megszületett a fiunk, szó nélkül elhagyott. Most pedig, mintha mi sem történt volna, ott toporgott a küszöbön, kezében egy csokor hervadt rózsával.

– Szia, Zsuzsi – mondta halkan, és a szemembe nézett. – Beszélhetnénk?

Az első gondolatom az volt, hogy becsapom előtte az ajtót. De Marci ott állt mellettem, kíváncsian nézett fel rám, és én nem akartam előtte jelenetet rendezni. Mély levegőt vettem.

– Gyere be – mondtam végül, de a hangom keményebb volt, mint szerettem volna.

Gábor belépett. A lakásban minden ismerős volt neki: a falon még mindig ott lógott az a közös képünk a Balatonon, amit sosem volt erőm levenni. Leült a kanapéra, és idegesen babrálta a rózsákat.

– Zsuzsi… Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit. De szeretném látni Marcit. Szeretném… újra részese lenni az életeteknek.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. Három évig egyedül voltam. Egyedül vittem végig a terhességet, egyedül szültem meg Marcit, egyedül virrasztottam mellette minden éjjel, amikor beteg volt. Az anyám segített ugyan, de ő is csak annyit mondott: „Felejtsd el azt a férfit!”

– Most jössz vissza? – kérdeztem remegő hangon. – Amikor már minden nehézségen túl vagyok? Amikor már megtanultam nélküled élni?

Gábor lehajtotta a fejét.

– Hibáztam. Megijedtem… Nem tudtam, hogyan kell apának lenni. De most már készen állok. Szeretném jóvátenni.

Marci közben közelebb lépett hozzá.

– Te vagy az apukám? – kérdezte félénken.

Gábor szeme megtelt könnyel.

– Igen, kisfiam… Én vagyok az apukád.

A szívem összeszorult. Láttam Marci arcán a kíváncsiságot és azt a furcsa örömöt, amit eddig sosem láttam rajta. Mindig is hiányzott neki valami – valaki –, és most itt állt előtte.

Aznap este anyámhoz mentem tanácsért.

– Anya, mit csináljak? – kérdeztem kétségbeesetten. – Gábor vissza akar jönni…

Anyám arca megkeményedett.

– Zsuzsi, ne felejtsd el, mit tett veled! Egy férfi, aki képes magára hagyni egy terhes nőt… Az nem érdemli meg sem téged, sem Marcit!

– De Marcinak szüksége van az apjára… – suttogtam.

Anyám sóhajtott.

– Igen, de csak akkor, ha Gábor tényleg megváltozott. Ne engedd vissza csak azért, mert bűntudata van! Gondolj magatokra is.

Aznap éjjel alig aludtam. A múlt emlékei kísértettek: Gábor utolsó üzenete („Bocsáss meg, de nem bírom tovább”), a magányos karácsonyok, amikor Marci csak engem ölelt át… És most itt volt újra. Vajon tényleg megváltozott? Vagy csak menekül valami elől?

Másnap reggel Gábor újra eljött. Marci boldogan futott elé.

– Apaaaa! – kiáltotta, mintha mindig is így hívta volna.

Gábor rám nézett.

– Adj egy esélyt! Nem kérek semmit tőled… Csak hadd lehessek ott Marci életében.

A szomszédok már suttogtak rólunk: „Visszajött a férfi!” „Mit gondolhat Zsuzsi?” A munkahelyemen is megérezték rajtam a feszültséget. A kolléganőm, Erika félrehívott ebédszünetben.

– Zsuzsi, én nem tudnék megbocsátani – mondta őszintén. – De te ismered legjobban Gábort. Csak vigyázz magadra!

Napokig őrlődtem. Gábor minden nap eljött Marcival játszani: labdáztak a parkban, együtt rajzoltak otthon. Láttam rajta az igyekezetet – de vajon elég ez ahhoz, hogy újra bízzak benne?

Egy este leültünk beszélgetni.

– Miért most? – kérdeztem tőle halkan.

– Mert rájöttem, hogy nélkületek nincs értelme az életemnek – felelte komolyan. – Hibáztam… De tanultam belőle. Ha kell, bizonyítom nap mint nap.

A könnyeim potyogtak. Annyira vágytam arra, hogy higgyek neki… De féltettem magamat és Marcit is attól a fájdalomtól, amit újra átélhetnénk.

Most itt ülök az ablakban, nézem Marcit és Gábort együtt játszani az udvaron. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy örökre bezárjam előtte az ajtót?

Ti mit tennétek a helyemben? Megérdemel még egy esélyt az, aki egyszer már mindent eldobott?