Az ablak, amely mögött már senki sem vár
– Miért nem hívod fel végre? – csattant fel anyám a telefonban, miközben a háttérben a tévéből a Tények harsogott. – Negyvenhárom éves vagy, Gergő, nem lehet örökké csak nézni az ablakból az életet!
Nem szóltam semmit. Csak bámultam ki a sötét budapesti panelház ablakán, a szemben lévő lakás fényére várva. Az a fény minden este ugyanabban az időben gyulladt ki – pontosan nyolckor. És minden este ugyanaz a nő jelent meg: hosszú, kócos barna haj, túlméretezett kötött pulóver, meztelen lábak a hideg csempén. A mozdulatai lassúak voltak, mintha minden mozdulatnak súlya lenne. Néha nevetett, néha sírt, de mindig egyedül volt. És mindig ott volt a macskája is, összegömbölyödve a radiátoron.
Két éve élek egyedül ebben a lakásban. Azóta, hogy Zsuzsi elment. A válásunk után a csend úgy telepedett rám, mint egy vastag pokróc: fojtogatóan, elnehezítve minden reggelt és estét. A barátaim eltűntek – vagy én tűntem el előlük? Már nem tudom. Anyám vasárnaponként hív, mindig ugyanazokat a mondatokat ismétli: „Nem lehet így élni! Menj emberek közé! Ismerkedj!”
De én csak ülök az ablakban, és várom azt a fényt. Azt a nőt, akinek még a nevét sem tudom. Aki talán észre sem vesz. De valahogy mégis ő tart életben. Mert amíg ott van, amíg látom őt, addig van valami kapaszkodóm.
Aztán egy januári estén nem gyulladt ki a fény. Először azt hittem, csak elaludt vagy elutazott. De másnap sem jelent meg. Sem harmadnap. A macska sem volt ott. Az ablak sötét maradt.
Valami bennem is kihunyt akkor. Napokig csak ültem a kanapén, bámultam a sötétséget. Anyám újra hívott:
– Gergő! Mi van veled? Miért vagy ilyen levert?
– Semmi – hazudtam.
De nem bírtam tovább. Tizenharmadik este lementem a lépcsőházba, átmentem a szemben lévő panelba. A liftben egy idős néni állt mellettem.
– Maga is hozzá jön? – kérdezte halkan.
– Kihez?
– A fiatal lányhoz… de már nem lakik itt – sóhajtott.
Felmentem az ötödikre. Megálltam az ajtó előtt. Meg akartam fordulni, de valami visszatartott. Kopogtam.
Egy idegen lány nyitott ajtót: szőke, fülében fülhallgató.
– Bocsánat… itt lakott egy barna hajú nő… harminc körül… macskával…
A lány kivette a fülhallgatót.
– Ja… Anna? Meghalt decemberben. Rákos volt… A macskát elvitte az anyukája vidékre. Én most vagyok itt albérlőként.
Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam és elindultam lefelé.
A lépcsőházban minden lépés egyre nehezebb lett. Mintha minden lépcsőfokkal egy darabot veszítenék magamból. Kint hideg szél fújt, de nem éreztem semmit.
Otthon leültem az ablakba és néztem azt az üres ablakot. Most már tudtam: nincs miért várni.
Azóta minden este más fények gyulladnak ki ott: új lakó, új élet, új hangok – gitárszó, nevetés, idegenek. De én még mindig várom Annát. Várom, hogy egyszer csak visszajön, leül az asztalhoz, felhúzza a lábait maga alá és rám néz.
De sosem néz rám.
A családom sem érti ezt az egészet. Anyám egyre türelmetlenebb:
– Gergő! Ez már beteges! Miért ragaszkodsz valakihez, akit sosem ismertél?
A húgom is beszállt:
– Miért nem próbálsz randizni? Ott van a netes társkereső! Vagy menj el valahova! Nem lehet örökké gyászolni!
De mit mondhatnék nekik? Hogy Annában magamat láttam? Hogy az ő magánya volt az én magányom is? Hogy minden este abban reménykedtem: ha ő túléli ezt a napot, talán én is túl fogom?
A munkahelyemen is egyre nehezebb lett minden. A kollégáim furcsán néztek rám:
– Gergő, minden rendben? Olyan fáradtnak tűnsz…
– Persze – feleltem mindig automatikusan.
De igazából már semmi sem volt rendben.
Egyik este aztán valami megváltozott bennem. Az új lakó épp gitározott és énekelt – hangosan, hamisan, de boldogan. Egy pillanatra dühös lettem: hogy mernek nevetni ott, ahol valaki meghalt? Hogy lehet ilyen gyorsan továbblépni?
Aztán rájöttem: nekik ez csak egy lakás. Nekem viszont Anna volt az utolsó reményem arra, hogy egyszer valaki majd rám is néz.
Másnap este elővettem egy régi pulóvert – azt, amit még Zsuzsi kötött nekem karácsonyra –, főztem egy teát és leültem az ablakba olvasni. Felkapcsoltam az asztali lámpát – először két év után.
Talán most valaki engem figyel onnan szemből. Talán most én vagyok valakinek az ismeretlen kapaszkodója.
Anyám másnap újra hívott:
– Na végre! Látom világítasz! Talán végre összeszeded magad!
Csak mosolyogtam.
A húgom is írt Messengeren:
– Gergő! Menjünk el színházba pénteken! Vagy legalább sétáljunk egyet a Margitszigeten!
Először nemet akartam mondani – aztán mégis igent írtam vissza.
A munkahelyemen is próbáltam újra beszélgetni a kollégákkal:
– Na Gergő, jössz velünk pénteken sörözni?
– Talán… – mondtam mosolyogva.
Este újra leültem az ablakba. Most már nem vártam Annát – csak néztem a várost, ahogy él tovább nélküle is.
És azon gondolkodtam: vajon hányan ülnek még így ebben a városban? Hányan várnak egy ismeretlen fényre? Hányan hiszik azt, hogy csak akkor léteznek, ha valaki figyeli őket?
Talán mindannyian csak fényt akarunk gyújtani valaki másnak az életében…
Ti mit gondoltok? Lehet-e igazán továbblépni úgy, hogy közben nem felejtjük el azt, akit elvesztettünk? Vagy örökre ott marad bennünk az üres ablak?