Hatvanévesen újra a múlt kapujában: Egy elveszett szerelem nyomában

– Ki maga? – kérdezte a nő, miközben az ajtót csak résnyire nyitotta. A hangja remegett, mintha ő is tartana attól, amit találhat az ajtó túloldalán.

Ott álltam, hatvanévesen, a szívem úgy vert, mint tizenhét évesen, amikor először csókolt meg Gábor a régi gimnázium udvarán. A kezem izzadt, a torkomban gombóc. Csak néztem a nőt: barna haja, szelíd szemei, még az orra is olyan, mint az enyém. Mintha a tükörképemet látnám – csak húsz évvel fiatalabban.

– Én… – nyeltem egyet – Judit vagyok. Régi ismerőse Gábornak. Szeretnék beszélni vele.

A nő szeme összeszűkült. – Az apám? – kérdezte halkan.

A szó „apám” úgy csapott arcon, mint egy jeges zuhany. Hirtelen minden levegő kiszorult a tüdőmből. Gábor tehát családot alapított, lánya van – és én most itt állok, idegenként az életükben.

– Igen, az édesapja – mondtam végül. – Régen ismertük egymást.

A nő habozott, majd beengedett. A házban csend volt, csak a falióra kattogása hallatszott. Az előszobában fényképek: Gábor fiatalon, egy esküvői kép, ahol egy másik nő mosolyog mellette – nem én. Egy gyerek születése, ballagás, családi nyaralások. Mindenhol ott volt Gábor mosolya, de én sehol.

– Apám már nem él – törte meg a csendet a nő. – Két éve halt meg.

A lábam megremegett. Annyi év után most sem találkozhatunk újra. Csak egy sírhoz beszélhetek majd.

– Sajnálom – suttogtam. – Nem tudtam… Annyi mindent szerettem volna mondani neki.

A nő leültetett a nappaliban. Kávét főzött, de egyikünk sem ivott belőle. Csak ültünk egymással szemben, két idegen, akiket valami láthatatlan kötelék mégis összefűzött.

– Maga volt az első szerelme? – kérdezte végül halkan.

Bólintottam. A szemem megtelt könnyel.

– Anyám sokat mesélt magáról – mondta váratlanul. – Tudta, hogy apám sosem felejtette el magát? Néha azt hiszem, emiatt volt mindig egy kis távolság köztük.

A szívem összeszorult. Hát ezért nem tudtam soha igazán elengedni Gábort? Mert ő sem engedett el engem?

– Miért most jött? – kérdezte a nő.

Nehéz volt válaszolni. Hosszú évekig próbáltam elhitetni magammal, hogy a múlt már nem számít. Férjhez mentem, két gyereket neveltem fel, dolgoztam egy könyvtárban harminc évig. Voltak boldog pillanataim is – de valami mindig hiányzott. Amikor hatvan lettem, a gyerekeim már rég kirepültek, a férjemmel csak csendben ültünk egymás mellett esténként. Egyre gyakrabban gondoltam arra: mi lett volna, ha máshogy döntök? Ha nem engedem el Gábort akkoriban?

– Nem tudom – mondtam végül őszintén. – Talán csak választ akartam kapni arra: tényleg vége van-e mindennek? Vagy még mindig ott él bennem valami abból a régi lángból?

A nő hosszan nézett rám.

– Tudja… Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy apám boldog ember. De ahogy felnőttem, rájöttem: valami hiányzik neki is. Néha azt gondoltam, hogy talán egy másik életben kellett volna élnie.

Elmosolyodtam keserűen.

– Mind így vagyunk ezzel – mondtam halkan. – Mindig azt hisszük, hogy még lesz időnk visszamenni oda, ahol letértünk az útról.

A beszélgetésünk után kimentem a temetőbe. Gábor sírjánál állva először éreztem igazán: lezárult egy korszak az életemben. Elmondtam neki mindent: hogy szerettem őt akkor is, amikor már más mellett éltem; hogy sosem tudtam elfelejteni azt az augusztusi délutánt a Duna-parton; hogy bocsánatot kérek azért, amiért elengedtem őt.

Hazafelé menet végig az járt a fejemben: vajon hányan élnek még úgy ebben az országban, mint én? Hányan temetik el magukban az első szerelmet? Hányan mernek szembenézni a múlttal hatvanévesen?

Otthon este leültem a férjem mellé. Ránéztem: ő is öregedett az évek alatt, de most először láttam benne azt a fiút, akit valaha szerettem. Megfogtam a kezét.

– Szerinted lehet még újrakezdeni ennyi idősen? – kérdeztem tőle halkan.

Ő csak megszorította a kezemet.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg le lehet zárni a múltat? Vagy örökre velünk maradnak azok az érzések, amiket egyszer igazán átéltünk? Ti mit gondoltok erről?