Hamuvá lett álmok: Magdi története, aki kénytelen volt mindent elölről kezdeni

– Magdi, nem maradhatsz tovább. Próbáltam, de nem megy. – Gábor hangja kemény volt, szinte idegen. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. Az ablakon túl már sötétedett, a faluban ilyenkor minden hang felerősödik. Hallottam, ahogy a szomszéd kutyája ugat, és ahogy a szívem egyre gyorsabban ver.

Nem szóltam semmit. Mit is mondhattam volna? Hónapok óta éreztem, hogy valami megváltozott köztünk. A próbálkozások, az orvosok, a reménykedés és a csalódás mind ott ültek közöttünk, mint egy harmadik személy. De sosem gondoltam volna, hogy Gábor egyszerűen kidob. Mert nem tudok neki gyereket adni.

– Anyám is mondta már – folytatta halkan –, hogy így nincs értelme. Fiatal vagy még, talán máshol boldogabb leszel…

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Az anyóssal sosem volt jó a viszonyom, de most végleg világossá vált: ők ketten már eldöntötték a sorsomat. Felálltam, és csak annyit kérdeztem:

– És hova menjek? Hova mehetnék innen?

Gábor csak vállat vont. – Nem tudom. De itt nem maradhatsz.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát egy régi sporttáskába. Anyámhoz nem mehettem vissza – ő már régóta betegeskedett egy miskolci otthonban. A húgom, Zsuzsi Budapesten élt, de sosem voltunk igazán közel egymáshoz. A faluban mindenki mindent tudott: másnap reggel már mindenki arról suttogott, hogy Magdit elhagyta a férje.

Az első napokban csak bolyongtam az utcákon. A boltban Marika néni sajnálkozva nézett rám:

– Jaj, Magdikám, hát mi történt? – kérdezte túl hangosan.

– Semmi különös – feleltem halkan, de éreztem a hátamon a tekinteteket.

A pletykák gyorsan terjedtek: „Nem tudott szülni”, „Biztos valami baja van”, „Gábor jobbat érdemel”. Egyedül maradtam egy kis albérletben a falu szélén. Minden este sírtam. Nem csak Gábort gyászoltam, hanem azt az életet is, amit elvesztettem: a közös álmokat, a vasárnapi ebédeket, a reményt egy családra.

Egyik este Zsuzsi felhívott:

– Magdi, gyere fel Pestre! Itt újrakezdhetnéd…

– Nem tudom – suttogtam. – Itt legalább ismerem az embereket.

– Pont ez az! Itt legalább nem tudnak rólad mindent. Gondold át.

Napokig vívódtam magamban. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy már nem bírom tovább ezt az ürességet. Felültem a vonatra, és Budapestre mentem Zsuzsihoz.

A főváros zaja eleinte ijesztő volt. Zsuzsi lakása kicsi volt és zsúfolt, de legalább nem voltam egyedül. Állást kerestem: először egy pékségben dolgoztam hajnalonként, aztán egy könyvesboltban kaptam munkát. A könyvek között valahogy könnyebb volt elviselni a magányt.

De a múlt nem engedett el könnyen. Egy nap Gábor anyja hívott fel:

– Magdi, ne haragudj Gáborra… ő csak azt akarta, ami mindenkinek jár.

– És nekem mi jár? – kérdeztem sírva.

– Te erős vagy – mondta halkan –, biztos vagyok benne, hogy megtalálod a helyed.

Letettem a telefont és órákig csak bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg erős vagyok? Vagy csak próbálok túlélni?

Az új élet lassan kezdett kialakulni. Megismerkedtem Tamással a könyvesboltban: ő is vidékről jött fel dolgozni. Sokat beszélgettünk; egyszer megkérdezte:

– Miért vagy mindig ilyen szomorú?

– Mert elvesztettem mindent – feleltem őszintén.

– Néha pont akkor találjuk meg magunkat, amikor azt hisszük, már nincs mit keresni – mondta mosolyogva.

Tamás mellett lassan újra hinni kezdtem abban, hogy lehet másképp is élni. Nem úgy, ahogy gyerekkoromban elképzeltem; nem úgy, ahogy Gáborral terveztem – hanem úgy, ahogy én szeretném.

A faluból néha még kaptam leveleket: Marika néni írt pár sort („Vigyázz magadra!”), vagy épp valaki csak annyit küldött: „Hiányzol.” De már nem fájt annyira visszagondolni arra az életre.

Most itt ülök egy budapesti kávézóban, nézem az embereket és azon gondolkodom: tényleg újjászülethetünk-e a saját hamvainkból? Vagy csak megtanulunk együtt élni a veszteségeinkkel?

Ti mit gondoltok? Lehet új életet kezdeni ott, ahol minden elveszettnek tűnik?