Majdnem a konyhában szültem meg: Egy anya vallomása a lányáról és az elveszett önbecsülésről

– Dóra, az Isten szerelmére, hagyd már azt a krumplit! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalra támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. A lányom arca sápadt volt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, de még mindig a húslevest kavargatta, mintha az életünk múlna rajta.

– Anyu, csak még ezt befejezem, mindjárt kész – suttogta, de a hangja remegett. Láttam rajta, hogy már alig áll a lábán. A hasát fogta, és minden második percben összerándult a fájdalomtól.

– Dóra! Most azonnal indulunk a kórházba! – szóltam rá újra, de ő csak megrázta a fejét.

– Nem hagyhatom itt félkészen a vacsorát. Zoli egész nap dolgozott, éhes lesz. Megígértem neki…

Ekkor éreztem először azt a tehetetlen dühöt, amit azóta sem tudok elengedni. Hogy lehet az, hogy a saját lányom inkább kockáztatja az életét – és az unokámét –, csak hogy megfeleljen egy férfinak, aki soha nem segít semmiben? Zoli mindig csak várja, hogy kiszolgálják. Ha Dóra beteg, ő akkor is elvárja a meleg vacsorát. Ha Dóra fáradt, ő akkor is panaszkodik, hogy nincs elég rend. És most… most majdnem a konyhában szülte meg a gyerekét!

Végül erővel vettem ki a kezéből a fakanalat. – Elég volt! – mondtam, és szinte vonszoltam ki az előszobába. Közben Dóra zokogni kezdett.

– Anyu, kérlek… ha valami történik velem… nézz Zoli után! Ő nem tud magáról gondoskodni.

Ez volt az a pillanat, amikor valami bennem végleg eltört. Hogy lehet az, hogy egy fiatal nő, aki épp életet ad egy új embernek, még mindig csak arra gondol: vajon ki fogja megetetni a férjét? Hogy jutottunk idáig?

Az autóban csend volt. Csak Dóra zihálását hallottam. Néha felsikított egy-egy fájásnál. Én közben magamban imádkoztam: Istenem, csak érjünk oda időben! De közben újra és újra visszhangzott bennem Dóra kérése: „Nézz Zoli után!”

A kórházban már rohantak velünk a szülőszobába. Az orvos rám nézett: – Miért nem jöttek előbb? Ez veszélyes!

Mit mondhattam volna? Hogy a lányom inkább főzött, mintsem hogy magára gondoljon? Hogy egy férfi miatt majdnem elvesztettem őt?

A folyosón ültem órákon át. A telefonomon néztem Zoli üzenetét: „Miért nem főztél vacsorát Dórának? Éhes vagyok.” Egy pillanatra azt hittem, rosszul látok. Visszaírtam: „Dóra most szül.” Erre csak annyi jött vissza: „Akkor mikor jöhetek be hozzá?”

Aznap este megszületett az unokám, Lili. Gyönyörű volt és egészséges. Dóra fáradtan mosolygott rám.

– Ugye segítesz majd nekem? – kérdezte halkan.

– Mindig melletted leszek – mondtam neki –, de azt akarom, hogy végre magadra is gondolj! Nem vagy cseléd! Nem vagy szolgáló! Te vagy Lili anyukája!

Dóra csak lesütötte a szemét. Tudtam, hogy nem most fog változni minden. De akkor megfogadtam: nem hagyom annyiban.

Másnap reggel Zoli bejött a kórházba. Egy szál virágot sem hozott. Csak leült az ágy mellé és azt kérdezte:

– Mikor jöhettek haza? Mert otthon nincs tiszta ruha.

Dóra bocsánatkérően rám nézett. Én pedig először életemben nem bírtam visszafogni magam.

– Zoli, te is felnőtt ember vagy! Miért nem tudsz magadról gondoskodni? Dóra most életet adott a lányotoknak! Nem gondolod, hogy neki is járna egy kis pihenés?

Zoli csak vállat vont.

– Én ilyen családból jövök. Nálunk mindig anya csinált mindent.

– Akkor ideje lenne megtanulni máshogy élni – mondtam neki dühösen.

Azóta eltelt három hónap. Segítek Dórának minden nap: főzök rájuk, mosok, takarítok. De minden este, amikor Lilit altatom, azon gondolkodom: vajon hány magyar nő él így? Hányan áldozzák fel magukat egy olyan férfiért, aki soha nem tanulta meg tisztelni őket?

Dóra néha rám néz és azt mondja:

– Anyu, lehet, hogy én rontottam el mindent?

Én pedig csak annyit felelek:

– Nem te rontottad el. De vajon mikor tanuljuk már meg végre: mi is számítunk?

Ti mit gondoltok? Meddig kell tűrni? Hol van az önfeláldozás határa?