Elájultam a családi ebéden, mert a férjem magamra hagyott a kisfiunkkal – Vajon menthető még a házasságunk?

– Anya, jól vagy? – hallottam valahonnan távolról, mintha víz alól szólna hozzám valaki. Aztán hirtelen minden elsötétült. A következő pillanatban már a kanapén feküdtem, körülöttem aggódó arcok: anyám, apám, a nővérem, sőt még a nagynéném is ott állt, mindannyian rám szegezve tekintetüket. Csak egy valakit nem láttam: Gábort, a férjemet.

Az egész azzal kezdődött, hogy reggel hatkor már fent voltam. Bence, a másfél éves kisfiunk, megint nyűgösen ébredt, fogzott, sírt. Gábor csak megfordult az ágyban, és morogva annyit mondott: „Majd te megoldod.” Megoldottam. Mint mindig. Megfőztem a kávét, megetettem Bencét, közben már azon járt az eszem, hogy mit kell vinnünk az anyámékhoz ebédre. Gábor addigra már eltűnt a fürdőben, majd fél óra múlva kijött, felöltözve, frissen borotválva, mintha egyedülálló férfi lenne, akinek semmi gondja.

– Sietnünk kellene – szólt rám türelmetlenül. – Nem akarom, hogy megint miattad késünk.

Összeszorítottam a fogam. Nem szóltam vissza. Csak összepakoltam Bence pelenkázótáskáját, a játékait, pótruhát – mindent, amit egy másfél évessel vinni kell. Gábor addig a telefonját nyomkodta.

A családi ebéd eleinte békésen indult. Anyám húslevest főzött, apám már előre odakészítette a pálinkát. Mindenki mosolygott, csak én éreztem magam egyre feszültebbnek. Bence nyűgösködött az asztalnál, Gábor pedig egyszer sem segített. Amikor Bence kiborította a levest az abroszra, Gábor csak annyit mondott: „Nem tudnád jobban figyelni?”

A nővérem rám nézett együttérzően. – Segítsek? – kérdezte halkan.

– Nem kell – suttogtam vissza, de legszívesebben sírtam volna.

Aztán jött a pillanat: Bence újra sírni kezdett, én felugrottam, hogy kivegyem a karjába, de megszédültem. Minden elsötétült.

Amikor magamhoz tértem, anyám simogatta a homlokom.

– Drágám, mikor ettél utoljára rendesen? – kérdezte aggódva.

– Nem tudom… – motyogtam.

A nővérem odahajolt hozzám: – Pihenned kéne. Gábor hol van?

Ekkor tűnt fel mindenkinek: Gábor eltűnt. Kimentem a teraszra – ott állt, telefonált valakivel.

– Mi történt? – kérdezte unottan.

– Elájultam – mondtam halkan.

– Hát… lehet, hogy jobban kéne vigyáznod magadra – felelte vállat vonva.

Akkor tört el bennem valami. Visszamentem Bencéhez és magamba roskadtam. Az ebéd további része már csak köd volt: anyám próbált etetni, apám csendben nézett rám. A nővérem később félrehívott:

– Mi van veletek? Gábor sosem segít?

– Nem… – suttogtam. – Mindent egyedül csinálok. Fáradt vagyok. Néha úgy érzem, nem bírom tovább.

– Beszéltél vele erről?

– Próbáltam… Mindig azt mondja: „Te vagy az anya.”

A nővérem szeme könnyes lett. – Ez nem igazságos veled szemben.

Aznap este otthon csendben pakoltam ki Bence táskáját. Gábor leült a tévé elé focit nézni. Egy pillanatig csak néztem őt: mintha idegen lenne. Annyi mindent szerettem volna mondani neki: hogy félek, hogy egyedül érzem magam, hogy szükségem lenne rá… De csak csend volt közöttünk.

Másnap reggel Bence sírására ébredtem – Gábor már elment dolgozni szó nélkül. A tükörbe néztem: karikás szemek, fáradt arc nézett vissza rám. Vajon így kellene élnem? Vajon tényleg csak ennyi vagyok: egy feleség és anya, akit senki sem vesz észre?

Aznap délután anyám felhívott:

– Kislányom, beszélj Gáborral! Nem mehet ez így tovább.

– Próbálom… de mintha falnak beszélnék.

Este leültem Gábor mellé.

– Szeretnék beszélni veled – kezdtem félénken.

– Most nem jó – mondta ingerülten. – Fáradt vagyok.

– Én is fáradt vagyok! – tört ki belőlem váratlanul. – Egyedül csinálok mindent! Nem bírom tovább!

Gábor csak nézett rám értetlenül.

– Te akartad ezt a gyereket…

Ez volt az utolsó csepp. Felálltam és bementem Bencéhez. Aznap este sírva aludtam el mellette.

Azóta napok teltek el. Gábor továbbra is távolságtartó. Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon menthető még ez a házasság? Vagy jobb lenne kilépni belőle és új életet kezdeni? Vajon hány nő él így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy láthatatlanok lettek az anyaságban?

Ti mit tennétek a helyemben? Érdemes még harcolni egy olyan kapcsolatért, ahol csak az egyik fél küzd?