Mama kontra Pénztárosnő: Egy bosszúból született barátság, amit senki sem várt

– Hogy képzeli ezt, Ilonka néni? – csattant fel a pénztárosnő, amikor a pénztárnál álltam, és remegő kézzel próbáltam előszedni az aprót a pénztárcámból. A mögöttem álló sorban valaki türelmetlenül sóhajtott, én pedig éreztem, ahogy a fülem ég. – Mindig magánál tartja fel a sort! – folytatta a fiatal nő, akinek a neve, Zsuzsa, ott virított a kitűzőjén.

A szívem hevesen vert, és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Aznap reggel már így is minden összejött: a villamos elment az orrom előtt, otthon elfelejtettem bevenni a vérnyomáscsökkentőt, és most még ez is. A közértben mindenki engem nézett, mintha valami bűnt követtem volna el. – Bocsánatot kérek – suttogtam, de Zsuzsa már elfordult tőlem.

Hazafelé menet csak az járt a fejemben: ezt nem hagyhatom annyiban! Hogy beszélhet így velem egy fiatal lány? Én is voltam fiatal, én is dolgoztam egész életemben – tanárként! – és soha nem engedtem meg magamnak ilyet senkivel. Otthon órákig fortyogtam magamban. A lányom, Ági, amikor meghallotta a történetet, csak legyintett: – Anya, ne vedd magadra! Biztos rossz napja volt.

De én nem tudtam elengedni. Egy héten át minden nap azon gondolkodtam, hogyan vághatnék vissza. Elhatároztam: panaszt teszek az üzletvezetőnél. Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat, és visszamentem a közértbe. Zsuzsa épp egy idős bácsit szolgált ki, kedvesen mosolygott rá. Amikor meglátott, az arca megfeszült.

– Jó napot kívánok! – mondtam ridegen. – Beszélni szeretnék az üzletvezetővel.

A boltvezető, Sándor úr, hamar előkerült. Elmondtam neki mindent: hogy Zsuzsa megalázott, hogy nem így kell bánni az idősekkel. Sándor úr bólintott, majd odahívta Zsuzsát. Ott álltunk hárman a tejpult mellett.

– Ilonka néni, nagyon sajnálom – mondta Zsuzsa halkan. – Nem akartam megbántani. Csak… nagyon nehéz napom volt. Egyedül vagyok a kasszában, reggel óta nem volt időm még enni sem.

A hangja remegett. Akkor vettem észre először, milyen fáradtak a szemei. Hirtelen minden haragom elszállt. Eszembe jutottak azok a napok, amikor én is kimerülten mentem haza az iskolából, és otthon még várt rám a család.

– Én is sajnálom – mondtam végül. – Talán túl érzékeny vagyok mostanában.

Sándor úr bólintott, és magunkra hagyott minket. Zsuzsa zavartan nézett rám.

– Tudja… nekem nincs senkim Pesten – mondta halkan. – A szüleim vidéken élnek, én meg itt próbálok boldogulni. Néha úgy érzem, senki sem lát engem igazán.

Aznap este sokáig gondolkodtam rajta. Vajon hányan vagyunk így ebben a városban? Magányosan, fáradtan, egymás mellett élve? Másnap újra bementem a közértbe. Vettem két kávét az automatából.

– Zsuzsa, van egy perce? – kérdeztem félénken.

Meglepődött, de bólintott. Leültünk egy kis asztalhoz hátul, ahol a dolgozók szoktak pihenni.

– Tudja… nekem sincs már sok barátom – vallottam be halkan. – A férjem meghalt öt éve, a lányom elfoglalt… Néha úgy érzem magam, mint egy árnyék.

Zsuzsa elmosolyodott.

– Akkor talán lehetnénk egymásnak valakik – mondta csendesen.

Innentől kezdve minden héten találkoztunk egy kávéra vagy egy rövid beszélgetésre. Megosztottuk egymással az örömeinket és a bánatainkat: ő mesélt arról, milyen nehéz albérletet fizetni minimálbérből; én arról beszéltem, mennyire hiányzik a régi életünk Zuglóban, amikor még mindenki ismert mindenkit.

A lányom eleinte furcsállta ezt az új barátságot.

– Anya, tényleg egy pénztároslány lett a legjobb barátnőd? – kérdezte nevetve.

– Igen – feleltem mosolyogva –, mert ő legalább meghallgat.

A hónapok során Zsuzsa segített nekem bevásárolni, ha fájt a lábam; én pedig néha főztem neki egy-egy adag levest vagy süteményt. Együtt mentünk el az adventi vásárba is decemberben; ott nevettünk először igazán felszabadultan együtt.

Egy nap azonban váratlanul tragédia történt: Zsuzsa édesapja súlyos beteg lett vidéken. Zsuzsa kétségbeesetten hívott fel: nem tudja, mit tegyen, nincs pénze vonatjegyre sem.

– Gyere át hozzám! – mondtam neki gondolkodás nélkül.

Átjött hozzám este tízkor; sírt és remegett. Átadtam neki egy borítékot: benne volt az összes megtakarított pénzem.

– Ezt nem fogadhatom el! – tiltakozott.

– Dehogynem! Nekem most te vagy a családom – mondtam könnyes szemmel.

Zsuzsa másnap hajnalban indult haza vidékre. Napokig nem hallottam róla semmit; aggódtam érte úgy, mintha tényleg a saját lányom lenne. Amikor visszatért Pestre, első útja hozzám vezetett.

– Ilonka néni… apu meghalt – mondta halkan.

Átöleltem őt; együtt sírtunk hosszú percekig. Akkor értettem meg igazán: nem számít a kor vagy a társadalmi helyzet; mindannyian ugyanazokra az emberi kapcsolatokra vágyunk.

Azóta is tart ez a furcsa barátságunk. A közértben már nem csak vásárló vagyok: néha besegítek árut pakolni vagy csak beszélgetek a dolgozókkal. Zsuzsa pedig minden ünnepen nálunk van; már Ági is megszerette őt.

Néha elgondolkodom: mi lett volna, ha akkor nem állok bosszút? Ha nem keresem meg Zsuzsát? Lehet-e egy megaláztatásból igazi barátság? Ti mit tennétek az én helyemben?