Szívem nagyobb, mint a félelem: Egy éjszaka alatt hatgyermekes anya lettem
– Anikó, kérlek, vedd fel! – hallottam a férjem, Gábor hangját, miközben a telefon már harmadszor csörgött az éjszaka közepén. Álmosan nyúltam a készülékért, de ahogy megláttam a kijelzőn a szomszédunk, Zsolt nevét, valami rossz érzés futott végig rajtam. Zsolt soha nem hívott volna ilyen későn, hacsak nem történt valami baj.
– Halló? – suttogtam rekedten.
A vonal túlsó végén egy idegen női hang szólt bele: – Anikó? Itt a mentőszolgálat. Zsolt szívrohamot kapott. Próbáltuk újraéleszteni, de sajnos… – A hang elcsuklott. – Sajnálom.
A világ megállt körülöttem. Zsolt egyedül nevelte hat gyerekét, mióta a felesége évekkel ezelőtt elhagyta őket. Mindig is csodáltam az erejét, ahogy minden nap küzdött értük. Most viszont… most itt maradtak egyedül.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem az ágy szélén, néztem Gábort, aki csendben sírt mellettem. Tudtuk, hogy nincs senki másuk. A gyerekek – Bence, Lili, Dóri, Ákos, Marci és a legkisebb, hároméves Panni – mindössze néhány méterre tőlünk, egy üres lakásban vártak valakire, aki megmenti őket.
Reggel már ott voltak a szociális munkások. – Anikó néni, magukhoz költözhetnének ideiglenesen a gyerekek? – kérdezte Judit, akit már ismertünk korábbról. – Nincs más rokonuk, aki vállalná őket. Ha nem… akkor szét kell választanunk őket.
A szívem összeszorult. Gábor rám nézett, szemében félelem és remény keveredett.
– Hat gyerek… Anikó, ezt hogy bírnánk ki? – suttogta.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén –, de nem hagyhatjuk őket magukra.
Így lettem egyetlen nap alatt hatgyermekes anya. Az első napok pokolian nehezek voltak. Panni minden éjjel sírt az anyja után, Bence dühösen csapkodta az ajtókat, Lili pedig órákig csak bámult maga elé. A saját két fiunk, Balázs és Kristóf is elveszettnek tűntek ebben az új káoszban.
Egy este vacsora közben Marci halkan megszólalt:
– Anikó néni… ugye nem visznek el minket innen?
A kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Láttam a szemében azt a rettegést, amit én is éreztem belülről. Megfogtam a kezét.
– Amíg csak tudom, itt maradtok velünk. Ígérem.
De magamban tudtam: ez nem ilyen egyszerű. A pénzünk véges volt, a lakásunk kicsi, és minden nap újabb akadályokat gördített elénk az élet. Az iskolában Balázst csúfolni kezdték: „Most már te is árva vagy?” – kérdezték tőle kegyetlenül a folyosón. Dóri egyszerűen nem akart iskolába menni többé.
Egyik este Gáborral összevesztünk.
– Ez túl sok! – kiabálta. – Nem tudom elviselni ezt a nyomást! A saját gyerekeink is szenvednek!
– És mit tegyek? Nézzem végig, ahogy szétszakítják őket? – zokogtam vissza.
Napokig alig beszéltünk egymással. A feszültség tapintható volt otthon. Egy este Lili odajött hozzám:
– Anikó néni… ha mi nem lennénk itt, minden jobb lenne?
A szívem majd megszakadt.
– Nem! Soha ne gondolj ilyet! Ti most már hozzánk tartoztok.
Aztán történt valami váratlan: egy vasárnap reggel Panni odabújt hozzám és azt mondta: „Anya.” Először azt hittem, rosszul hallok. Könnyek szöktek a szemembe. Talán most kezdünk családdá válni?
Az idő múlásával lassan kialakultak az új szokásaink. Reggelente együtt reggeliztünk, esténként mesét olvastam mindenkinek. Balázs és Kristóf is kezdtek megbarátkozni az új testvérekkel; egyszer még együtt fociztak az udvaron.
De a nehézségek nem múltak el teljesen. Az anyagi gondok egyre jobban nyomasztottak minket. Egy este Gábor leült mellém:
– Anikó… lehet, hogy segítséget kellene kérnünk. Nem szégyen az.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd adományokra szorulunk. De amikor a helyi közösség összefogott értünk – ruhákat hoztak, játékokat adtak –, rájöttem: nem vagyunk egyedül.
A legnehezebb mégis az volt elfogadni: nem tudok mindent megoldani egyedül. Néha sírva fakadtam éjszaka, amikor mindenki aludt. Féltem attól, hogy kudarcot vallok; hogy nem tudok elég jó anya lenni mindannyiuknak.
Egy nap Dóri odajött hozzám és átölelt:
– Köszönöm, hogy szeretsz minket akkor is, amikor rosszak vagyunk.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: talán mégis van értelme ennek az egésznek.
Most már eltelt fél év azóta az éjszaka óta. Még mindig vannak nehéz napok, de már tudom: együtt minden akadályt le tudunk győzni.
Néha elgondolkodom: vajon más is vállalná ezt? Hányan mondanának igent egy ilyen lehetetlen helyzetben? És vajon tényleg elég szeretet van bennem ahhoz, hogy mindannyiuknak otthont adjak?