Parapet: Egy magyar családi összejövetel, ahol minden titok napvilágra kerül

– Miért nem szóltál előre, hogy ennyien jövünk? – kérdeztem halkan, miközben a cipőimet próbáltam letenni a zsúfolt előszobában. A nagynéném, Márta, csak legyintett.

– Jaj, Zsófi, hát család vagyunk, nem? Majd elférünk valahogy! – mondta, de a hangjában ott bujkált a feszültség.

Az új lakásban mindenhol dobozok, félig kicsomagolt edények, és egy furcsa, állott szag terjengett. A nappaliban már ott ült a fél család: anyám, apám, az unokatestvérem, Gergő, és persze a mindig mindent jobban tudó nagymamám. Mindenki beszélt egyszerre, de senki sem figyelt igazán a másikra.

– Hozz még egy széket, Zsófikám! – szólt rám Márta. – Ott van valahol a fürdőszobában, a mosógép mögött.

Ahogy átvágtam a szűk folyosón, a falak mintha összenyomtak volna. A fürdőben egy pillanatra megálltam. A tükörbe néztem: fáradt szemek, ideges mosoly. Vajon miért érzem magam mindig kívülállónak ebben a családban?

Visszamentem a nappaliba a székkel. Gergő éppen arról mesélt, hogy mennyire utálja az új munkahelyét.

– A főnököm egy idióta – mondta. – De hát mit csináljak? Kell a pénz.

Anyám közben Márta főztjét kritizálta.

– Ez a lecsó kicsit túl sós lett, nem gondolod? – kérdezte félhangosan.

Márta arca megfeszült. Láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

– Ha nem ízlik, ne edd! – vágta oda ingerülten.

A levegő megfagyott. Nagymama gyorsan témát váltott.

– És Zsófi, te mikor költözöl már végre össze azzal a Péterrel? – kérdezte hirtelen.

Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. A szívem hevesen vert.

– Még nem tudom – válaszoltam halkan. – Most sok a munka…

– Mindig csak a munka! – csattant fel anyám. – Egyszer élünk!

Aztán Márta hirtelen felállt.

– Bocsánat, de ki kell mennem egy kicsit – mondta, és eltűnt a hálószobában.

Csend lett. Gergő rám nézett.

– Szerinted minden rendben van vele? – kérdezte suttogva.

Megráztam a fejem.

– Nem tudom. Olyan fáradtnak tűnik mostanában…

A nagymama közben tovább panaszkodott az egészségről, az árakról, mindenről. De én csak Márta ajtaját néztem. Végül felálltam és utána mentem.

A szobában Márta az ágy szélén ült és sírt.

– Miért jöttetek el mindannyian? – kérdezte remegő hangon. – Nem bírom ezt…

Leültem mellé.

– Segíthetek valamiben? – kérdeztem óvatosan.

– Nem kell segítség! – vágta rá dühösen. – Mindig csak segíteni akartok! De senki sem hallgat meg igazán…

Meglepődtem. Eddig azt hittem, hogy azzal teszek jót, ha próbálok mindent megoldani helyette. De most rájöttem: lehet, hogy csak még jobban nyomasztom ezzel.

– Sajnálom… Nem akartalak bántani – mondtam halkan.

Márta sóhajtott.

– Tudod, mióta elváltam Lajostól, mindenki azt hiszi, hogy gyenge vagyok. Hogy nem tudok egyedül boldogulni. Pedig csak egy kis nyugalmat szeretnék…

Kint közben egyre hangosabb lett a veszekedés: anyám és nagymama egymás szavába vágva vitatkoztak azon, kié volt az ötlet, hogy Márta ide költözzön. Gergő próbálta csitítani őket, de csak olaj volt a tűzre.

Visszanéztem Mártára.

– Szeretlek, tudod? Csak aggódom érted…

Elmosolyodott könnyes szemmel.

– Tudom. De néha hagyj dönteni engem is.

Ekkor döbbentem rá: egész életemben azt hittem, hogy segíteni annyi, mint megoldani mások problémáit. De lehet, hogy néha csak annyit kellene mondani: itt vagyok, ha szükséged van rám.

Kimentünk együtt a nappaliba. A család még mindig vitatkozott. Márta felemelte a hangját:

– Elég! Ez az én otthonom! Ha nem tudtok békében lenni, menjetek haza!

Mindenki elhallgatott. Anyám megsértődött arccal felkapta a kabátját. Nagymama motyogott valamit az orra alatt. Gergő rám nézett: „Ez kemény volt…”

Az este végén csendben pakoltam össze a tányérokat. Márta odalépett hozzám.

– Köszönöm, hogy meghallgattál – mondta halkan.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg segítünk-e azzal, ha mindig beavatkozunk mások életébe? Vagy csak magunkat nyugtatjuk vele?

Talán néha jobb lenne csak csendben ott lenni…

„Ti mit gondoltok? Hol húzódik a határ törődés és tolakodás között? Vajon tényleg tudunk segíteni annak, aki nem kér belőle?”