Amikor Gábor elküldött: Egyedül a házasságban – Dóra vallomása

„Menj haza anyádhoz, Dóra, nekem most egyedüllét kell!” – Gábor hangja élesebben hasított át a nappalin, mint odakint a mennydörgés. Marcell, a kisfiunk, a karomban sírt, arcát a vállamba fúrta. A villámok fényében láttam Gábor arcán azt a fáradt, elidegenedett kifejezést, amit hónapok óta próbáltam nem észrevenni. Mégis, amikor kimondta ezeket a szavakat, mintha minden addigi bizonytalanságom valósággá vált volna.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan, de ő már hátat fordított. – Nem tudom, mit csináltam rosszul…

– Nem rólad van szó! – vágott közbe ingerülten. – Egyszerűen nem bírom tovább ezt az egészet. Menjetek el pár napra.

Azt hittem, csak egy veszekedés. De amikor másnap reggel összepakoltam Marcell ruháit és a legszükségesebbeket, Gábor már elment dolgozni. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Majd beszélünk.”

Anyám lakásában minden ismerős volt és mégis idegen. A gyerekszobám falán még ott voltak a régi poszterek, de most Marcell játékai szóródtak szét a padlón. Anyám próbált kedves lenni, de láttam rajta az aggodalmat.

– Mi történt köztetek? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom – suttogtam. – Egyszerűen… elküldött.

Az első napokban csak robotpilótán működtem. Marcellnek mesét olvastam, játszottam vele, de közben belül üres voltam. Éjszakánként hallgattam anyám horkolását a másik szobából, és azon gondolkodtam: hogyan jutottunk idáig? Hol rontottuk el?

A barátnőim próbáltak vigasztalni. Zsófi azt mondta:

– Dóra, ez csak egy hullámvölgy. Minden házasságban vannak ilyenek.

De valahogy éreztem, hogy ez most más. Gábor nem keresett. Nem írt üzenetet. Nem kérdezte meg, hogy vagyunk.

Egyik este Marcell lázas lett. Anyám aggódva nézett rám:

– Hívjuk fel Gábort?

– Minek? – kérdeztem keserűen. – Úgysem érdekli.

De aztán mégis felhívtam. A telefon kicsöngött, majd Gábor fáradt hangja szólt bele:

– Igen?

– Marcell beteg…

– Vigyétek orvoshoz – mondta röviden. – Most nem tudok beszélni.

Letettem a telefont és sírtam. Anyám átölelt.

– Kicsim, nem vagy egyedül.

De én úgy éreztem magam, mint aki egy sötét alagútban bolyong.

A következő napokban próbáltam megfejteni Gábor hallgatását. Visszagondoltam az elmúlt évekre: az első közös albérletre Zuglóban, az esküvőre a Városligetben, Marcell születésére. Mikor tűnt el belőlünk az öröm? Mikor lett minden csak rutin és feszültség?

Egy este anyám leült mellém egy bögre teával.

– Dóra, gondolkodtál már azon… hogy lehet, hogy Gábornak is nehéz most?

– Persze – vágtam rá dühösen. – De miért nem beszél velem? Miért nem mondja el?

Anyám csak sóhajtott.

– Néha az emberek nem tudják kimondani azt, ami fáj nekik.

Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Talán tényleg mindketten elvesztettük egymást valahol az út során.

Egyik délután Zsófi áthívott magához. A gyerekek játszottak a szobában, mi pedig kávéztunk a konyhában.

– Dóra, te mit szeretnél igazán? – kérdezte halkan.

Először nem tudtam válaszolni. Aztán kibukott belőlem:

– Csak azt akarom, hogy újra család legyünk. De már nem tudom, hogyan lehetne…

Zsófi megfogta a kezem.

– Néha el kell engedni azt, ami fáj. Vagy legalábbis szembe kell nézni vele.

Hazafelé menet Marcell elaludt a babakocsiban. Néztem az arcát: olyan békés volt. Vajon ő mit érez ebből az egészből? Vajon mennyit ért meg abból, hogy apa nincs velünk?

Az egyik este Gábor végre felhívott.

– Dóra… beszélnünk kellene.

A hangja fáradt volt és bizonytalan.

– Igen – mondtam halkan.

Másnap találkoztunk egy parkban. Marcell hintázott, mi pedig leültünk egy padra.

– Sajnálom – kezdte Gábor. – Nem tudom kezelni ezt az egészet. Folyton fáradt vagyok… úgy érzem, minden rám nehezedik: a munkahelyi stressz, a pénzügyek… és közben elvesztettem magamat is.

Néztem őt: idegennek tűnt és mégis ismerősnek.

– Miért nem mondtad el? Miért kellett elküldened minket?

Gábor lesütötte a szemét.

– Féltem attól, hogy csalódást okozok neked. Hogy nem vagyok elég jó férj… vagy apa.

Hosszú csend következett. Csak Marcell nevetése hallatszott a háttérben.

– Én sem vagyok tökéletes – mondtam végül. – De együtt kellene küzdenünk… nem egymás ellen.

Gábor bólintott.

– Próbáljuk meg újra?

Nem tudtam rögtön igent mondani. Túl sok seb volt bennem. De abban a pillanatban először éreztem reményt hetek óta.

Hazafelé menet Marcell kezemet fogta.

Azóta eltelt néhány hét. Még mindig nehéz minden nap. Vannak jobb és rosszabb pillanatok. De már nem érzem magam teljesen egyedül.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan érzik magukat magányosnak egy kapcsolatban? És vajon van-e kiút ebből az örökös körforgásból?